Talán említettem már, hogy a szüleim fiúnak vártak. Egy lányuk már volt, logikus is volt ez a vágyuk. A Viktor nevet szánták nekem. Akkoriban még nem volt ultrahang vagy bármi olyasmi, ami megmutathatta volna nekik, hogy veszett fejsze nyele az egész, hát várniuk kellett a végeredményre. Valószínűleg marha nagy csalódás lehettem, mert amikor minap beszélgettünk otthon az akkori szülési körülményekről, anyu mindenre emlékezett, csak az én születésemre nem. Elmesélte, hogy álltak az ágyak egymás mellett és szemben a tesóm világrajövetelekor, ki hogyan vajúdott, meg szült körülötte, azt is simán felidézte, amikor a húgom látta meg a napvilágot (akkor sem volt egy árva elválasztófüggöny sem a szülőágyak között), csak az enyémre mondta azt, hogy emlékszik a fene. Szóval szép kis családba hoztam én a karmámat.
Lám, a nevemen sem agyaltak túl sokat: ha már Viktor nem lehettem, megtoldották egy ia-val. Tuti a szamarak után szabadon. Vagy ha jóindulatú akarok lenni, akkor apu sportoló mivolta végett, hogy ne felejtse el a nevemet (ria, ria…). Szerintem a sport is azért áll ilyen közel hozzám. Meg a csacsik is. (Első versemet is egy szamárról írtam kilenc évesen…)
Persze családi megpróbáltatásaimnak a fenti „baki” nem vetett véget. Öt év után felmenőim úgy döntöttek, túl jó nekem kicsiként, legyek inkább középső gyermek… Aki középső, tudja, miről beszélek. Egész életemben kompenzáltam, meg meg akartam felelni, meg utánoztam, meg hamar fel akartam nőni, és az istennek sem akartam mindig én vigyázni a kicsire. Meg miatta korán lefeküdni. Meg őt tologatni a babkocsiban. A nővérem ezt gyorsan ki is védte annyival, hogy egyszer véletlenül kiborította az úton. De én tudom, hogy szándékos volt, hiszen abból a kocsiból nem hogy kiesni, de kirepülni sem lehetett, annyira ormótlan volt. Hatalmas, óriási kerekekkel, pirosra mázolva és nagyon-nagyon súlyosra felépítve. (Legalábbis nekünk, kisiskolásoknak. ) Persze ezt a mai napig tagadja, de hát ő az első szülött, megteheti.
 |
| Valami ilyesmi lehetett |
Az én első szülöttem már nem ilyen szerencsés mióta mozaikcsalád lettünk. Hiszen így ő is, meg a nagyobbik fiam is középsővé avanzsált. Jól elrendezte a sors. Nem elég, hogy én szívtam, szívjanak a gyermekeim is. Duplán.
De félre a tréfát. Természetesen semmi bajom nem volt a szerepemmel és remélem, az enyémek is megbirkóznak majd vele. Nekik még könnyebb is lesz, mert legalább párosan vagyunk. Bezzeg az én időmben! Rendszerint én maradtam egyedül a hullámvasúton, a kétszemélyes járdán, és általában mindenhol, ami kétemberes. De a legrosszabb mégsem ez volt – sosem találnátok ki -, hanem a hús panírozása.
Ugyebár először a lisztben, aztán a tojásban, végül a morzsában forgatjuk meg azt a rohadt szeletet. Na, kinek jutott mindig a legnyálkásabb, legkoszosabb meló, a tojás? Naná, hogy nekem. A tesómék csereberélték időnként a szélső helyeket, mint kispályás fociban keresztbefutáskor, én meg álltam bambán a tojás felett és nyúlkáltam a nyálkában. Igazi felüdülés volt, amikor már villát is használhattam a művelethez. A mai napig utálok panírozni, így szinte soha nincs is itthon rántott hús. Hiába, a gyermekkori traumák sírig tartanak.
Ugyanilyen trauma a pogácsakészítés. Annak persze semmi köze nem volt ahhoz, hogy középső voltam, egyformán buktuk mind a hárman a projektet. Mi ugyanis csak annyit tehettünk, hogy megformázhattuk a pogácsákat. Na de hogy? Fa nyújtódeszkán kellett magasabbra sodorgatnunk a laposra szaggatott korongokat – legalább százat, mert olyan sokan éltünk otthon -, így mire végeztünk, a tenyerünk éle forró volt a sok súrlódástól, meg jó piros, meg persze fájt is. Azt senki nem mondta, hogy felemelhetjük fél centire a tenyereinket. Nem baj, tűrőké és szenvedőké ugyebár…
Vagy ott voltak a fehér zoknik. Akkoriban még nem voltak ilyen-olyan szuper fehérítők, csak a jó öreg és extrabüdös hipó – amit persze nem használhattunk -, ezért minden mosás előtt kézzel, később körömkefe segítségével kellett kisúrolnunk a sarat a zoknijainkból. Természetesen elég sürgősen leszoktunk a fehér színről mindannyian (hiába volt akkor az a divat, meg a makkos cipő…), ma is csak egy pár ilyen zoknim van itthon.
De a legrosszabb mégis csak a teregetés volt. Itt ismét szamárlétra szerint melóztunk, így elég sokáig rám maradt a bugyik, meg a zoknik felcsipeszelése, aztán száradt állapotban a párosítása. Alig vártam hát, hogy a kistesóm is üzemképes legyen és végre én teregethessem a pólókat. Szenvedjen a nővérem az ágyneműkkel, a kicsi meg az apróságokkal. A póló dicsőség. A pólót szeretjük. Egész addig, amíg nem lesz ribizlifoltos, hogy aztán azt is elősúrolni kelljen…
Apropó ribizli. Majd elfeledtem. Azt is minden nyáron le kellett szedni. Persze a kicsinek jutott a kistálka. Na de a középső, vagyis én, nem csak egy fokkal nagyobbat kapott. Nem. Ugyanakkorát kellett mindig teleszednem, mint a nővéremnek, hiszen mi voltunk a nagyok. Ilyenkor bezzeg.
De újból félre a tréfát. Bár valóban ilyesmi volt az otthoni élet, és valóban fájt a tenyérél, meg tényleg nem egyszerű a középső gyermek sorsa, egy percet sem cserélnék el a múltamból senkivel és semmire. Mert olyan csodás családban felnőni, mint az enyém, a világ legszerencsésebb dolga. És más egyáltalán nem számít az életben. Legfeljebb csak az, hogy az én gyermekeimnek is ilyen gyermekkort tudjunk biztosítani. Mert akkor lesz igazán kerek a világ.