Az apák nagyon büszkék, ha gyermekük születik. Oda-vissza vannak a ténytől, ország-világgá kiáltják, hogy apák lesznek, aztán hogy apák lettek, és teleposztolják a létező összes online felületet a baba képeivel. Ez így teljesen rendben is van, legyenek is mérhetetlenül boldogok, és ha kérhetjük, ne álljon meg ennyinél a dolog.
Ugyanis minden férfiúi meggyőződés ellenére a nők nem születnek anyának. Mindegy, mit mond a pszichológia vagy a genetikatudomány, a lányokban – bár vannak ösztönszerű anyai “törekvések” – az anyai tudás nincsen belekódolva. Nekünk ugyanúgy meg kell ismerkednünk a picinkkel, ugyanúgy ki kell tapasztalnunk, hogy mikor mit szeretne, mint bárki másnak. Olyanok vagyunk, mint az állatorvos. Tudjuk az elméletet, a számtalan megoldási lehetőséget (könyvből, barátnőtől vagy a jóakaró szomszédasszonytól), de ahogy a kutya, úgy a baba sem mondja meg, hogy anya, most eszméletlenül éhes vagyok, fáradt vagyok, jön a bal alsó kettesem, esetleg ráfeküdtél a kisujjamra és marhára fáj. Szóval kedves férfiak, higgyétek el, nekünk is minden ugyanúgy “idegen” és ismeretlen, csak nincs választási lehetőségünk, mert rajtunk nőtt a tejet adó cici és nem rajtatok. Tudom, ti igyekeztek a tejfakasztó bulin legalább jó sokat inni helyettünk is, nehogy ezen múljon az isteni mannaáldás, de másban is a segítségünkre lehettek.
Az én férjem például nagyon igyekszik. Mostanában egyre többször veszi ki a részét a gyermeknevelés nehezebb részeiből is, úgy mint az öltöztetés vagy a pelenkázás. Bizony, ez a fiúknak valami űrből jött feladatnak tűnik és általában szentül megvannak arról győződve, hogy óriási küldetés elé néznek ilyenkor.
Mert hogy van az a fránya pellus, amit először is ki kell ismerni. Jellemzően a legelső probléma, hogy melyik az eleje és melyik a hátulja. Ha lazán bunkó akarok lenni, akkor ilyenkor mindig csak azt mondom, hogy kísérletezze ki. Persze ehhez kell egy éppen nyugodt baba is, aki remélhetőleg mosolyogva fogadja apa próbálkozásait. Mert nem éppen kellemes hason fekve rosszul összecsomagolódni, ha véletlenül nem sikerül elsőre teljesíteni a feladatot. Nem beszélve a használt pellus levételéről, amelyet azért tele kakival nincs apa, aki szívesen vállalna. (Tudom, persze, hogy van, de én most a nagy átlagról beszélek. Azokról, akiknek kedvenc kifogásaik közé tartozik, hogy túl erős a kezem, félek, hogy összetöröm a babát, meg túl nagy is, ezért a bodyk bepatentolását inkább anyára hagyom…) Az én kedves férjem minden alkalommal megkérdezi tehát, melyik a pellenka hátulja, még akkor is, ha éppen rá van írva, hogy back. De szó se róla, egyre profibb. Az öltöztetést azonban még gyakorolnia kell.
Amikor a nagyobbik fiam óvodás volt és télvíz idején ő ment érte, akkor is meggyűlt a baja az overállokkal. Valóban hülye egy ruházat, nem mondom, gyerekméretben meg eleve szinte egyforma hosszú a kar- és a lábrésze, de azért nem lehetetlenség eltalálni a megfelelő végtagot. Kivétel, ha apuka először csinál ilyet. A kisfiam szófogadóan bedugta a jobb karját, majd a jobb lábát a felkínált ruharészbe, de aztán az istennek sem ment ugyanez a baloldali végtagokkal. Állt ott komoly képpel a pótapja előtt, és ránézve csak annyit mondott, hogy valami így nem stimmel. Nem is csodálom, hiszen a karja a láb részbe, a lába pedig a kar helyére került. Szerencsére a párom gyors helyzetfelismerő, és rájővén a hibára, nagy röhögés közepette villámgyorsan kiküszöbölték azt.
A kis bodykról persze azt gondolnánk, sokkal könnyebb dolguk van, de itt is érhetnek meglepetések. Főleg az ujjatlannál, ahol szinte semmilyen támpont sincs, mert a patentokban sem lehet megbízni. Azok bizony ott vannak a nyakrésznél is, nemcsak odalent. De a jó anyuka ilyenkor is hagyja apát megdolgozni a sikerért, akinek ha végre összejön, és a pici feje nem a fenekénél kandikál ki (nem baj, ha a kiszokni esetleg fordítva van) lehet egy óriási puszit adni és jól megsimogatni az egóját. De a legjobb ilyenkor egy jó pofa sör ajándékba, hiszen legalább olyan küzdelmen van túl, mint az egri vitézek a törökökkel.
Persze ha a sör bejátszott, a fürdetést inkább vállaljuk át, mert félő, hogy katasztrófába torkollik a mosdatás. Megtörténhet ugyanis, hogy egy óvatlan másodpercben a kicsi mindenestől víz alá kerül. Ilyenkor azonnal ki kell kapni és ugyanúgy gügyögni hozzá, mintha mi se történt volna, hátha nem veszi észre, hogy majdnem megfulladt. De az is előfordulhat, hogy a kapucnis törölköző fejrészébe kerül a lába a fürcsi végén, amibe medúza módjára képesek belegabalyodni, és utána az apukák teljes kétségbe eséssel ordítanak anyának, hogy nem bírják kihámozni a család kisfőnökét.
Tehát ha jót akarunk, csak apránként haladjunk a feladatok átruházásával. Biztos, ami biztos. Mert nekünk mégis csak több alkalmunk van a babán gyakorolni, mint az apukáknak, a kicsik pedig csak ritkán bírják türelemmel viselni a különböző tortúrákat. Egy azonban fix, ha átadtuk a feladatot, ne szóljunk bele! Főleg ne javítsuk ki az esetleges hibákat, mert akkor a büdös életben nem lesz soha egy szabad babamentes percünk sem. De ami a legfontosabb, nyugodtan valljuk be, hogy időnként (elég sokszor) mi sem tudjuk, mi a teendő és hogy mi is képesek vagyunk nagyokat bénázni.
