Na most, ugye, van az, hogy anya tornázik. Egy programhoz csatlakoztam, ami a speckó diéta mellett heti négyszeri tornát és egy kardiónapot ír elő. Eddig oké is. A diéta közel áll hozzám, a két pihenőnap is a héten, csak hát a tornával gondjaim voltak. Nem a kivitelezéssel, vagy a nehézségi szinttel (nulláról is simán meg lehet csinálni, ha az embert nem zavarja, hogy közben Niagarát játszik), hanem a hangerővel. Nem, nem zenére kell csinálni. És nem, senki nem ordítja közben vinnyogó egér hangon egy videón, hogy ez az, nagyon jó, bírod még, na még egyet, nem adjuk fel. Hanem az általam okozott hangokkal.
Csak hogy érthető legyen: van ugyebár a négyütemű fekvőtámasz. Mindig is utáltam. A gimiben fél perc alatt minél többet kellett megcsinálni belőle, és az alapján kaptuk a jegyet. Ötös voltam tesiből, ez is ment, de állandóan a pokolba kívántam a gyakorlatot. Itt meg kapásból ez fogadott engem. No, nem baj, gondoltam, ez a jóisten édes bosszúja az összes felszedett zsírpárnáért, essünk neki. Szinte szó szerint ez lett. Akkorát döngött ugyanis a padló az első ugrásomnál, hogy megijedtem. Nagyobb baj, hogy az alvó gyerekem is. Gyors popsiütögetés, sziszegés, baba visszaaludt.
Gondoltam, megyek inkább a konyharészbe, ott úgyis csempe van, hátha az tompít. Hát tompított, ja, de nem a hangerőn, hanem a lelkesedésemen, mert ott sem voltam szebb egy éppen megszületett kiselefánt felállási kísérleténél. És valljuk be, az állatka legalább cuki ilyenkor. Nem maradt más, mint hogy az első két hétre bojkottáltam a négyüteműt és kiváltottam egy plankkel. A többi feladattal úgy-ahogy elboldogultam, és becsülettel végig is nyomtam az előírt adagokat.
Boldogan, mínusz két kilóval és további mínusz kilenc centivel vártam a 3-4. hét új gyakorlatsorát. Hát nem ott is ott volt ez a mocsok négyütemű? Tudtam, most már nem úszhatom meg. De mi legyen az alsó szomszédokkal, akik tuti hallanak lent mindent, és amúgy sem szeretnék nekik plafonfelújításért fizetni? Úgy döntöttem hát, lemegyek hozzájuk és szólok nekik, anya ezerrel fogyózik, de előtte még be akartam fejezni a napi penzumot. 20-25 perc, talán nem lesz gond. Egyedül a pici ébredt fel az utolsó két gyakorlat előtt. (Naná!) Sok lehetőségem nem volt, kikaptam a kiságyból mintegy súlyzó gyanánt és átrepítettem a babakocsijába. Hatalmas vigyort erőltettem magamra, pedig esküszöm, már az arcizmaim is fájtak, és elkezdtem az imitált ugrókötelezéses feladatot. El lehet képzelni, ahogy izzadtan, csatakosan, óriási kényszervigyorral, hangosan számolom a kilencven másodpercet, hogy a kicsinek eszébe se jusson sírni. Szerencsére nevetett, csak én nem, mert tudtam, hogy 30 kitörés még hátravan. Ami egyrészt nagyon tud fájni, másrészt sokáig tart, harmadrészt pedig, ha ahhoz is vigyorognom és hülyéskednem kell közben, félő, hogy a látványtól szívsinfarktust kap a kölyök. De anya – mint tudjuk – a nemadomfel-típus, és nekiesett az utolsó körnek.
Ilyen kreatívan még biztosan nem tornázott senki a világon! Volt itt közben bábozás, énekelve számolás (oké, oké, hörögve inkább) és persze hatalmas nyögések (mondjuk, ezek önkéntelenek voltak, de ez tetszett neki a leginkább). A lényeg, hogy mindketten túléltük, úgyhogy jöhetett az alsószomszéd. Már csak azt kellett eldöntenem, mivel is kezdjem a mondandómat: a négyütemű fekvőtámasszal vagy a véletlenül a száradó ruháikra kiborított légkondis vízzel. Mert természetesen sikerült előtte egy jót bénáznom a vödörrel…
Bűnbánó arccal, karomban a gyerekkel – tuti recept – vonultam le a lépcsőn és bekopogtam. Anyatárs karján a saját babájával – ő is ismeri a receptet – végighallgatott és felnevetett. Eddig azt hitték, hogy időnként csontra tekerem a basszust és valami tuc-tuc zenét hallgatok, csak azt nem értették, miért szól olyan furcsán, puffanóan. Most már legalább tudják, mondta, és biztosított róla, hogy ki fogják bírni. Már csak nekem kell kitartanom még kilenc hétig.
