Van ez a szép kedves, szláv eredetű szavunk, a robot, amit a magyar nagy átlag elsősorban az oroszoktól vett át még a málenkij idején. Rábótá, annyit tesz oroszul ugyanis, hogy munka, egyéb szláv nyelvekben szolgamunka. Most mégsem ebben az értelmében élem meg a saját minőségemet, hanem egy technikailag továbbfejlesztett változatban: igazi robot lettem, akit éjszakánként nyugodtan lefokozhatunk zombivá. Az elmúlt két hetem ugyanis öntudatlanul telt, mint minden mirevaló, monoton melót végző gépnek. Hiszen annyit nőtt, változott, akaratosodott a picike, hogy tudatosan mélyeket lélegezni sem tudok mellette. Teljesen át kellett hát programoznom magam.
Első lépésként a teljesítőképességemet állítottam át 100-ról 150 %-ra, ami automatikusan az ébrenléti időmet is tovább fokozta. Az egy dolog, hogy éjszaka nem alszik a fránya kölyke eleget, de most már napközben is csak négyszer 15-20 percre szorítja le a pihenő idejét. Ezekben a minimális időszakokban kell magam csúcsra járatni, már ami a házimunkát, ne adj isten bármilyen utazási előkészületeket igényel. Büszkén jelenthetem, egyre profibb vagyok: ilyen villámgyorsan ember még nem teregetett vagy szedett be ruhát, mint én az utóbbi pár napban, sőt, Jamie Oliver is elbújhat mögöttem a 15 perces kajáival. A legbüszkébb mégis arra vagyok, ahogy robot-zombi-anyából nőt vagyok képes varázsolni mindössze nyolc perc alatt.
Komoly programot alakítottam ki erre is: két perc alatt lezuhanyzom (közben fogmosi) és további két perc, amíg megmosom a hajamat. A kádból kilépve már a fejemen is a törölköző, ami a hajszárítási időt is redukálja. Aztán turbánnal a koponyámon gyorsan felkapok valamit, ami kevesebb, mint egy percembe kerül, lévén továbbra sem férek még be a gönceimbe. Így nem kell sokat agyalnom azon, hogy a két elegánsabb és a két utcai viseletem közül melyiket is vegyem fel. Ráadásul az egyik biztos mosásban van, tehát az egy perc néha 45 másodpercre jön ki. Marad még bő három percem a sminkre, ami igazi luxus: Gyors alapozás a tuti bevált krémmel, szemöldököt és szemhéjat ugyanazzal a szemhéjfestékkel viszek fel, és vagy kihúzom a szememet, vagy csak szempillaspirált használok. A rúzsomat soha nem találom, ezért azzal már nem is kell vesződnöm. Elég csak alaposan megrágnom az ajkaimat a vérbőség-vörös szín eléréséhez. És készen is vagyok. Turbán le, jöhet a hajcsat és a jótékony napocska, így amikor odaérünk a célállomásra, csak ki kell bontanom a hajam, ami kellemesen hullámos és csontra meg van száradva.
Ilyenkor eszembe jut régi énem, aki mindig sokáig vesződött a tükör előtt egy-egy esemény, randevú, iskolai bemutató előtt, és jót röhögök magamon. Tényleg mennyivel jobb, ha az embernek kevesebb ruhából kell válogatnia és ha tulajdonképpen nincs ideje kétségbeesni a tükör előtt.
Természetesen időnként ez a tempó is lassú a picinek, így nem egyszer előfordul, hogy már rám is van kötve, pedig még a smink előtt vagyok. Ilyenkor kifejezetten furcsán néz rám, mikor a szemöldökömet festem és mivel kapálózik, mint egy fuldokló a tengerben, én is furcsán nézek ki olykor. De bánja kánya, még így is csodákra vagyok képes.
Az autóban is van időm korrigálni, ha nagyon szükséges, ráadásul a ki nem vasalt (ám vállfán megszárított) ruhám amúgy is tiszta gyűrött, mire kiszállok a kocsiból. Mindezek már olyan automatikusan történnek meg, hogy tudatosan fel sem tudom idézni, valóban sminkeltem-e, vagy hogy hogyan és mikor is vedlettem át szoptatós kocából telt dívává.
Ugyanilyen robotszerű, ahogy indulás előtt még egyszer mellre teszem a picit, majd három perc szomjoltást követően le is cuppantom, hiszen a család már lent vár rám, és nekem csak annyi időm van minderre, amíg kidobják a szemetet és bekötik a gyerekülést.
De anyarobot ezután is fullra járatja magát: ha boltba indultunk, mechanikusan végigmegyek a sorok között és bedobálom a napi betevőt. Már oda sem kell néznem (hála a multik rendjének), vakon is képes vagyok nagybevásárolni. A pénztárnál pedig mindig versenyzem a pénztáros fickóval, hogy ő olvassa-e be hamarabb az árukat vagy én pakolom-e el gyorsabban azokat. Rendszerint döntetlenre jövünk ki és mindig jókat mulatunk ezen. Az a célom, hogy a következő vásárlásnál már a kártya is a kezemben legyen, mikor ő még az utolsó termékkel csipog. Hiába, egy robotnak túl merész álmai nem lehetnek.
Persze nullahuszonnégyben „dolgozom” most már, ezért a halkabb éjszakai műszak sem maradhat ki, viszont ugyanolyan mechanikusan megy, mint bármi más: baba nyekken, bal cici elő, szája betöm, alszunk tovább. Baba újranyekken, robot átmászik, jobb cici elő, durmolás megint. Baba megint nyekken, robot alámászik, baba büfög, majd legördítés és alvás tovább. Keményebb éjszakákon ez a műveletsor kétszeresen be van programozva. Hajnali hatkor mindez annyival módosul, hogy a vizes cumisüveg is bejátszik már, és színes szagos büfivel (értsd mindig lehány, mint állat) párosul. De anyarobotot ez nem zavarja. Játszóruha bőven van, a mosás pedig szintén az élete része. Lassan minden második órában. Mert csak és kizárólag a frissen felvett ruhákra okádik az édes, fene az ízlését.
Egy robotnak pedig nincsenek érzései, hát nem siránkozik egy percig sem. Se a ruhák, se a monotónia miatt. Az anya része pedig úgyis csak szerelemmel van tele a gyermekei iránt.