Jó ideje futnak mindenféle ellenkampányok a neten a gyermekeinket, pontosabban a bizonyítványaikat illetően: valakinek elege lett ugyanis abból, hogy sokan kiposztolják az utódok okleveleit, kitűnő bizonyítványait, sikeres versenyeit, ezért a másik oldal elkezdte ugyanezt tenni. Csak nem épp a kitűnőről vagy az első helyekről, hanem egy közepes bizonyítványról vagy részvételt igazoló versenyszámról. Mostanra odáig juthatott a jóérzésű szülő, hogy inkább hallgat csöndben és nem dicsekszik semmivel. De én ezzel nem értek egyet. Több okból sem.
Egyrészt csodajó dolog büszkének lenni valamire. És én nem a melldöngetős magyarkodást választom, hanem a gyermekeim, párom, vagy épp a saját eredményeimet. És nem azért, mert dicsekedni akarok, hanem mert boldogsággal tölt el a sikerük – amit jó megosztani – és tudom, hogy ez ösztönző lehet másnak is. Persze, hogy jó hozzá a sok pozitív visszajelzés is. Igen. És akkor mi van? Szükségünk is van rá. Főleg manapság, amikor nagyon kevés erre a lehetőségünk.
Gondoljuk csak végig: a munkahelyünkön készpénznek veszik, hogy odatesszük magunkat, így elvétve, ha kapunk valami elismerést. Otthon azért, hogy minden nap kitakarítjuk a lakást (főzünk, mosunk, stb.) soha nem jár köszönet, hiszen ezek „természetes” dolgok. Hogy mindent elintéztünk pár óra alatt, amit csak kellett, szintén nem érdekli a kutyát sem, esetleg a saját vállunkat veregethetjük meg érte. Mondjam még? Számos területen volna szükségünk visszajelzésre, mert emberből vagyunk, akit a motiváció hajt előre. A motiváció egyik „alfaja” pedig az elismerés. És ez nem szégyenletes dolog.
Nem beszélve arról, hogy ha példának okáért a gyermekem bizijét mutogatom, azzal neki is örömet szerzek (jó esetben), mert számára is fontos, hogy az anyja-apja büszke rá. Felfogtam én, hogy a fent említett ellenkampányok elsősorban arról akarnának szólni, hogy ne szégyelljük, ha a srácaink évvégije gyengébb – naná, hogy ne -, viszont olyan mellékzöngével futnak ezek az ellenposztok, mintha bűn lenne kiemelkedőnek lenni.
Amikor két éve a párommal elmentünk egy ballagásra, ott külön elismerésben részesültek azok a diákok, aki nyolc éven keresztül kitűnők voltak. Kedvesem meg is szólalt, hogy hogy a fenébe lehet valaki végig csupa ötös, számára ez ritkaság. Mikor tök természetesen mondtam, hogy én is az voltam, meg a nővérem is, sőt, a hugim is szinte, kiakadt és úgy nézett rám, mint valami csodabogárra. Nekem teljesen magától értetődő volt, hogy általánosban soha nem volt négyesem, nem is kellett a jó eredményért különösebben hajtanom, így nekem meg az volt a furcsa, hogy mi csodabogarak vagyunk a szemében.
A gimiben aztán már nem hoztam ezt a fényes eredményt, „csak” négyes-ötös tanuló voltam, de nem is izgatott, a céljaimhoz nem kellett. Azt viszont az idő előrehaladtával egyre inkább érzékeltem, hogy inkább hallgassak a végzettségeimről, bizonyítványaimról, az összes elvégzett iskolámról, mert rossz fényt vet rám. Nem mellesleg az álláskeresésekkor kifejezetten hátrányos is volt. Szerintem szomorú, hogy ma ez van. Szégyellenünk kell, ha jó a gyerek, szégyellenünk, ha gyengébb. Legalábbis ezt tanácsos tenni, ha nem akarunk sok rosszindulatú “hátbanyilat”.
Pedig én igenis büszke vagyok az összes diplomámra és nyelvvizsgámra, és büszke vagyok a férjemére, meg a szüleimére, tesóiméra és persze mindegyik gyermekem évvégi eredményére. Nem tudom, hogy a lányom matekból hányas lesz, de nem is érdekel különösebben. Az annál inkább, hogy élvezte az évet, hogy simán elvégezte, hogy becsülettel befejezte a szolfézs-évet is a zeneiskolában. Ha még a kitűnő bizonyítvány is meglesz mellé, csak külön öröm. A kisfiamé már tudható, és ragyogó arccal újságolta is. Most lombozzam le, hogy pszt, halkabban, túl jó vagy, még dicsekvésnek veszik?! A nagyfiam is letudta az évet. Érdeklődésének megfelelően kifejezetten jól. És megy tovább oda, ahová szeretne. És ez a lényeg.
Szóval büszke vagyok, és ha ez nekik külön öröm, akkor világgá is kürtölöm. (Ha nem, akkor nem.)
Ahogy soha nem titkoltam, hogy világtörténelemből annak idején meghúztak érettségin, úgy nem titkolom azt sem, hogy van négy diplomám. (Még ha egymásra épülők is.) Ahogy soha nem szégyelltem, hogy nem sikerült elsőre az egyetemi felvételim gimi után, úgy bátran vállalom, hogy tolmács-fordítói végzettségem is van. És akkor most összedől a világ? Esetleg épp, hogy fényesebb lesz? Nem. Hisz ezekkel én nem tettem semmit a földünkért. De magamért, a lelkemért, a hülye önbizalomhiányom leküzdésére igen, és pont ez kell ahhoz, hogy aztán tehessek másokért, mindenért, mindenkiért.
Úgyhogy legyen büszke mindenki arra, ha úgy teljesít, ahogy arra „predesztinálva” van. Hozzuk ki magunkból a legjobbat, hogy másokból is kihozhassuk! Ha kettesre, akkor arra, ha ötösre, akkor arra. De ha épp arra vagy büszke, hogy kiesett a gyermeked első foga, hát akkor meg arra! Csak kérem szépen, ne kelljen szégyellni egyiket sem!
