Azt mondják, a gyerekek az első 5-6 évükből alig emlékeznek valamire. Sokszor eszembe is jut, hogy mi a francnak szervezünk annyi programot nekik, ha úgy sem marad meg semmi belőle. (Kéretik nem komolyan venni.) Olyan sok helyre vittem el őket annak idején is, amikor még csak egyedül voltam velük, hogy fel sem tudom sorolni.
Voltunk például Európa szerintem legklasszabb állatparkjában, a sóstóiban, erre az egészből csak egy orrszarvú dereng nekik, ami ráadásul szobor volt és a nap miatt forró, mint az isten nyila. Voltunk valaha Kiscsillag koncerten is, ami életük első igazi nagykoncertje volt, erre keverik a Symphonic live bulikkal. Megtanítottam a fiam bicajozni, de csak az első deszkás élményei vannak meg a fejecskéjében, a lányomnak pedig klassznál klasszabb dalokat énekeltem esténként, és még véletlenül sem rémlik neki egyik sem. És sorolhatnám ezeket is életem végéig. Ilyenkor – persze nem komolyan – szomorú fejet vágok és megkérdezem őket, megérdemlik-e, hogy bármilyen programot is csináljunk ezek után. De nem hülyék, és visszakérdeznek, én mire emlékszem a kisgyermekkoromból.
És akkor rájövök, hogy az első öt évemből nekem is csak pár konkrét emlékem van: egy koponyakeresős, egy szerelmes, egy cipőpucolós, egy hajmeghúzós, egy paradicsomleveses és egy rózsaszín ruhás. Csak iskolás koromtól kezdődően maradtak meg sorra az élmények, viszont ettől függetlenül nem értem, miért nem emlékszem egyetlen egy gyereknapra sem.
Pedig tudom, hogy mindig ünnepeltük és mindig nagyon is vártuk. Az is rémlik, hogy soha nem kaptunk tárgyi ajándékot, hanem mintha kimentünk volna a falusi focipályára és ott vettünk volna részt a helyi mulatságon. Azt hiszem, volt lánckörhinta és vattacukor is, amit nagyon-nagyon szerettem. Fogalmam sincs, miért, mert mai fejjel, pontosabban szájjal, már nagyon nem bírok enni belőle. Ennek ellenére a gyermekeimnek pár éve, amikor gyereknapkor kalandparkba vittem őket, szereztem hatalmas rózsaszín vattacsodákat, kíváncsian figyelve a reakciójukat. Ragacsosak, mocskosak, és fülig rózsaszínűek voltak a boldogságtól. Öröm volt rájuk nézni.
Természetesen erre is csak nagy nehezen emlékszik vissza kisebbik gyermekem, de megbocsátható, hiszen még akkor is csak 5 éves volt. Ihattak üdítőt is és kaptak finom hot-dogot, hogy teljes legyen a káros élelmiszerek listája, ahogy annak idején mi is rosszalkodhattunk ilyen divatos finomságokkal. Kivétel a hot-dogot, mert azt nem ismertem még kicsiként. Hamburgert is először 13-14 évesen ettem, amikor az egyik unokabátyám a strandon meghívott egyre. Aztán soha többet nem is kívántam, annyira nem ízlett a ketchup. Ma sem fogyasztok ilyen gyorskaját, bár főiskolás koromban azért Egerben megtapasztalhattam, milyen az “igazi” magyaros hamburger. Na, az jó volt! De hizlal, mint állat, úgyhogy sztornózva.
Ahogy gyerekkorunkban sok minden más is. Persze nemcsak azért, mert nem volt rá pénzünk, hanem azért, mert Szabolcsba a rendszerváltozás előtt nem igen jutottak el a különlegesebb élelmiszerek. Nézzük csak: volt egyféle kőkemény teavaj, amit pont azért utáltam, mert nem lehetett kenni. Megváltásként néztem később a margarinra. Most persze ez fordítva lenne, ha bármelyik is egészséges volna. Aztán volt egykilós és kétkilós kenyér, amit a helyi pékségben sütöttek, és amire délutánonként mindig összedobtuk a tanszobás társaimmal a 13 forintot. Háromkor készült el a friss adag, így ilyenkor mindig átrobbantunk a kenyérboltba (ami persze nem csak kenyeret árult, hanem tejport, meg limót is) és vettünk egy egykilós kenyeret. Néha megspékeltük pár hatalmas, legalább félméteres sós kiflivel is a zsákmányt, amit ma már – a fogyókúrám szerencséjére – nem lehet kapni.
Ismertük még a zacskós tejet és a túrórudit, az eperhabot és a vaníliás krémtúrót, és, és, és …, az átkos nyugatról pedig a szőke és a barna kólát. Ezeket úgyis a mi falunkban palackozták, tehát teljes mértékig testközelből szerethettük a szénsavas üdítőket. Gyereknapkor mindig kaptunk is apuéktól, hogy örüljünk. És mi örültünk is. Én mindig kóláztam, a nővérem pedig mindig sztárnarancsozott. Ha egyik sem volt, a meggymárka is lecsúszott, sőt, néha tonikot is ittam, de azt igazából csak azért, mert aput utánoztam. Én is olyan kemény akartam lenni, mint ő, aki úgy, de úgy bírja a keserűt. Akkor még persze fogalmam sem volt róla, hogy ezzel megalapozom majd az unicum szeretetét magamban. Túlzásokba azért nem estem vele soha, hiszen hogyan nézhetnék a pálinka szemébe. Ami, ahogy pár éve megállapítottam, az istennek sem égeti a zsírt, ezért azzal is csínján kell bánni. Ahogy a kenyérrel is kellett volna felsősként, de hát micsoda dolog az, hogy egy iskola mellé építik a kenyérboltot (vagy fordítva).
Ha annak idején, úgy 1988 körül a Híradóban ez lett volna a téma, biztosan jól kipanaszkodtam volna magam a tévéseknek. Ehelyett arról kellett nyilatkoznom, hogy milyen büdös a háztáji a nagy ABC mellett. Volt ugyanis egy modernebb ABC a falu végén is (ez lenne ma a CBA), ami mellett valaki tyúkokat tartott, és nekünk hosszútávfutás-órákon arra kellett kerülnünk. Az igazgató bácsi úgy gondolta, én jól tudok beszélni, és biztos hiteles is leszek, hiszen futok is, meg orrom is van, ezért engem állíttatott a mikrofon elé. Semmi más dolgom nem volt, mint elmondani, milyen büdösek a szomszéd tyúkjai. Őszinte leszek: én sosem éreztem, de mivel ez volt kiadva ukázba, jó úttörőként ezt mondtam. Előtte azért konzultáltam az osztálytársaimmal, akik szerint tényleg mindig büdös volt, így nem igazán volt lelkifurdalásom. Nekem úgyis ferde az orrsövényem és különben is horkoltam már akkor is, gondoltam, biztosan az én szaglásommal van a baj. Ráadásul benne voltam a tévében, ami mindennél fontosabb volt nekem a 80-as években. Még ha büdös tyúkok kapcsán is.
Vissza is köszön a téma rendesen mostanában. Igaz ugyan, hogy a tyúk én vagyok benne, és engem senki nem fut körbe, de mindig olyan kevés időm jut a napi tisztálkodásra a kicsi miatt, hogy állandóan szaglani vélem magam. De az „Anya büdös” témát meghagyom inkább egy másik posztra. Most még élvezem, hogy jó gyereknapos hétvégénk volt, amire természetesen a legkisebbem soha nem fog emlékezni.