Ezt kérdezte mindig az anyukám, ha elviharzottam mellette a konyhában vagy a folyosón. Kudá csoszogsz? És én széles vigyorral válaszoltam vagy csak mosolyogtam. Most is azt teszem, ha anyura gondolok. Mivel abban a világban nőttünk fel, amiben minden a szocializmusról, a szovjetekről, a Vologyákról szólt, természetes volt, hogy gagyogtunk oroszul, s ha már igen, akkor azt bele is szőttük a mondatainkba. Ahogy ma az angolt, anno úgy az oroszt. Jól is állt anyunak.
Kudá? – kérdezte, s mi megmondtuk, hová. Tegnap is szívesen mondtam volna a telefonba neki, hogy haza, anyukám, hozzád, de sajnos idén megint nem tudtam személyesen megköszönni, hogy van. Maradt a telefon, ami azért több a semminél, mert egy picit azon is átjön a szeretet és a velünk járó humor.
Mert az anyukám vicces. Nagyon is. Olyan huncut vigyor van időnként a szemében, hogy csak na. Csak ritkán veszi elő. Egyszer, amikor váratlanul hazamentem a fősuliról, még éppen tanított. Kívülről hallgattam az óráját, és azt az egyedi stílusát, ami nem lehet senki másé. Éppen lehólyagkáimozta a tanítványait, akik hangosan felkacagtak ezen, majd ecsetelte az atomok szépségeit tovább. Időnként – maga sem vette észre – tánclépésekben közlekedett, vagy tekergette a csipőjét, s mikor rájött, mit is tesz éppen, könnyesre nevette a szemét zavarában. Ha otthon összeültünk egy jó kis csajos dumára egy doboz fagyi mellett, biztos, hogy órákig nem álltunk fel a székről. Főleg, ha a tesóim is ott voltak. Anyuval jókat lehet dumcsizni – ahogy ő mondaná -, jókat lehet közben nassolgatni és nem utolsó sorban jókat lehet sírva nevetni.
Vagy csak sírni. Emlékszem, péntek volt, jó idő. Én éppen Pesten a haverokkal. Hazatelefonáltam, ahogy mindig, ha nem utaztam haza hétvégére. Nagyi vette fel. Mondta, hogy anyu nincs otthon, mert elvitte a faktosait Debrecenbe a botanikus kertbe. Furcsálltam a dolgot, mert általában tudtam, mikor merre csavarog az én anyukám, ezért nem hagyott nyugodni a dolog. Betelefonáltam a sulijába is, ahol a titkárnő ugyanezt mondta. De valami nem stimmelt. Anyunak csütörtökönként volt faktja, nem péntekenként. Nem voltam hajlandó letenni a telefont és addig fűztem a titkárnőt, amíg el nem árulta, hogy édesanya kórházban van kivizsgáláson. Találtak nála valamit. Paff lettem. Újabb telefon, ezúttal apunak. Nem vette fel. Nagyit nem hívhattam újra, mert nyilvánvaló volt, hogy nem tud semmit. Ki van hát még, akinek tudom a számát? (Akkoriban nem volt mobil, hogy mindent megjegyezzen helyettünk.) Törtem a fejem, cikáztak a gondolataim. A haverok közben bent röhögtek a szobában. Éppen filmet készítettünk, ahhoz vázolták a srácok a storyboardot. Keresztanyám! Igen, ő tudhat valamit. Így is volt. Neki sem engedtem, hogy lerázzon. Próbálta nem elmondani az igazat, de határozottan rákérdeztem: Rák?
Hosszú csönd. Aztán egy halk igen.
Ennyi volt. Összecsuklottam a telefonkagylóval a kezemben és órákig zokogtam.
Mikor újra találkozhattam anyukámmal – jövő héten lesz épp 18 éve -, kerekesszékben ült. Valamit olvasott. Nagyon rossz volt így látni, azonnal könnyek szöktek a szemembe. Ekkor vett észre. Kipattant a tolókocsiból és elém sietett. Nem értettem semmit, de ő csak mosolygott, én pedig sírva-nevetve borultam a nyakába.
– Ez volt a legkényelmesebb szék az egész kórházban – mondta és megjelent az a jól ismert huncut fény a szemében.
Azóta ezerszer is megkérdezte már, kudá csoszogok, ha éppen elviharzom mellette a konyhában vagy a folyosón, és én mosolyogva csak arra gondolok, milyen jó, hogy ő sehová.