– Anya, nehéz tanárnak lenni?
– Szerinted nehéz?
– Igen, nagyon. Például Timi néninek is az szerintem. Ennyi elsős gyerekkel, akiket meg kell tanítania írni és olvasni, meg számolni. És minden este dolgoznia kell még, hogy átjavítsa (milyen szépen fogalmazott…) a füzeteinket, meg igyekszik kitalálni, mivel kedveskedhet nekünk másnap.
(Meghatottan hallgattam.)
– Szóval, anya? Nehéz neked is tanárnak lenni? Főleg gyerekkel.
– Most nem tanítok, kicsim.
– De ha újra fogsz?
– Újra? Nos, ha visszamegyek… igen, nehéz lesz.
– Szerintem is. Szorítok majd.
Így kezdődött a tegnap reggelünk itthon. A kisfiam néha elcsöndesedik, látom rajta, hogy valahol máshol jár, aztán váratlanul megszólal és szó szerint ezeket kérdezi. Épp reggeli közben, két falat között. Kész voltam tőle. Főleg azért, mert (már mindjárt, de még nem) nyolcéves korára – a gyerekeknek marhára fontos a pontos kormeghatározás – ennyire jól látja, mennyire kemény is a tanárok élete.
És most azt olvasom, hogy elöregedés fenyegeti a pályát, hiába az új, ragyogónak kikiáltott pedagógus modell. Senki nem megy tanárnak. Bájdövéj jegyzem meg, ennek a modellnek köszönhetően nem ér semmit két diplomám, és ha akarnám, kezdhetném elölről önnönmagam pedagógusképének felépítését. Hát tudják, mikor! Inkább maradok kezdőnek besorolt örök életemre, vagy megvárom, míg visszacsinálnak mindent.
Csak röviden, hogy érthető legyen. Három kasztba lettük besorolva: pedagógus 1., pedagógus 2. és mesterpedagógus. Az utolsóba bekerülés egyik alapfeltétele, hogy a szakos diplomán túl letegyük a ped. szakvizsgát is, ami egy kétéves, egyetemi diplomát adó képzés. Én ezt ezer éve megcsináltam, sőt, rádupláztam egy közoktatásvezetőivel is. Ergo, lehetek mesterpedagógus, mert a szakmámhoz többet már tulajdonképpen nem is tanulhatnék. De nem, mert visszatettek mindenkit ped. 1-be, és onnan nem lehet csak úgy ugrálgatni. Hisz először tessék kérem átjutni a ped. 2-be! Vagyis portfóliózgass, dolgozz még pár évet, ess át ötven minősítésen, és utána beszélhetünk arról, hogy még egyszer ugyanezt megteheted-e a ped. 2-ből mesterré váláshoz. Szégyen. Hozzám jöhet bárki, ellenőrizhetnek is, írok én portfóliót is, az sem gond, de hogy ne kérvényezhessem kapásból oda magam, ahová tanulmányaim és végzettségeim alapján való vagyok (és ahol már voltam is!), az nonszensz.
Na, mindegy, nem is erről akartam ma írni, de mindenképpen a téma közelében maradok. Tegnap este ugyanis megnéztem egy Einsteinről szóló filmet, amiben újra szemügyre vehettem a régi, poroszos oktatási módszert. Rögtön be is ugrott az a tanártársam, akit a minap ismertem meg, s akinek jelszavai nyíltan felvállaltan a rend, fegyelem, tisztaság.
Aztán arcomba nyomult ez a fenti cikk arról, hogy elöregedik a szakma, én meg csak nézem a gyerekeimet és komolyan elkezdek aggódni.
A poroszos módszer – csak hogy egy kicsit konkretizáljuk – elsősorban tekintélyelvűséget takar, amely során a diák nem ember, hanem gép, akibe betöltjük a tananyagot. A módszer lényege, hogy elindulunk a kicsitől és úgy haladunk az egyre nagyobb felé (szavak, mondatok, szöveg vagy éppenséggel esemény, eseménysor, következmény), vagyis nem jelenségalapúan tanítunk.
Hogy jobban megértsétek, egy egyszerű példa:
A kisbabám elkezdett utánozni. Mármint a szájmozgásomat. Azzal szoktam szórakozni, hogy magánhangzókat mondok neki (jó nagy mimikával és éneklős hangsúllyal), amit aztán ő is megpróbál. Jó játék, sokat nevetünk. De eszembe sem jutna, hogy így tanítsam meg beszélni. Nem. Teljes mondatokban beszélek hozzá, akárcsak a nagyokhoz. S javítson ki bárki, ha tévedek, de még minden ember a földön meg tudta így tanulni az anyanyelvét.
Vagy itt van a történelem. Nagyon hülye voltam belőle. Most meg falom és értem. Miért? Mert hallok egy eseményről, utánanézek a részleteknek, megkérdezem a férjemet, aki mesél és összeáll a kép.
Na, a poroszos módszer véletlenül sem ez, pedig pont ez vezetne eredményre.
És akkor teljes döbbenet számomra, hogy még mindig sokan nem így akarnak tanítani. Gondolom, azért, mert nehezebb. Mert “le kell ereszkedni” a gyermek szintjére. Mert rohadt sok türelem kell hozzá, hiszen nem fenyíthetek csak úgy. Nem szórhatom az intőket, figyelmeztetéseket. Ki kellene vinnem a gyereket a szabadba, az utakra, a városokba. Mesélnem kellene nekik órákig. Le kellene hányni magasról a nyelvtani szabályok zömét, mert azok marhára nem kellenek a nyelvtudáshoz, és csak beszélni és beszélni. Hagyni kellene a cetliket a fenébe és projektekben kellene gondolkozni. Órákig sorolhatnám.
És akkor jönnek kollégák a fegyelemmel. Igen, jó a rend, jó a nyugi. De az jön majd magától az odafigyelésnek, a gyerekközpontúságnak következtében, az élményeknek a hatására.
Most itt van pl. a dán LEGO módszer, vagy olvastam egy klassz “pénz” alapú nevelésről is. Rengeteg lehetőség van, de a gyerekemnek még mindig memoriterezni kell, mégpedig verseket, pontosabban versrészleteket, amelyek csak a rövidtávú memóriát fejlesztik. Mert a legtöbbször a versből is csak egy versszak van feladva, az is mondjuk a mű közepéről (!), aztán írásban (!) számon kérve.
Én hülye meg próbálok értelmet közvetíteni, meg arra rábírni a picinyeimet, hogy gondolkodjanak.
Pár év a suliban és tökre beáll az agyuk. Éppen ezért itthon napi szinten megy az oltás, a cukkolás, hogy a naivitást, a kész válaszokban való gondolkodást kiírtsuk.
Időnként sokkal nehezebb, mint lecsillapítani az ordító csöppemet.
És akkor most állítólag jönnek a képzetlen pedagógusok az iskolákba…. No comment.
De tudjátok, mit, lehet, hogy jobb is. Mert még nem verték beléjük a sok hülyeséget. Ugyanakkor gyereket sem láttak még.
Édes Istenem. Szép kilátások. (Na, ezért nem érdekel például, hányas lesz a lányom évvégén.)