Holnap palacsinta nap van a gyerkőcök sulijában, ezért az anyukáknak ki lett adva ukázba, hogy süssenek, amennyit csak bírnak. Nehogy éhen maradjanak a csemeték. Neki is veselkedtem, hogy teljesítsem a vállalt penzumot. Amint megfogtam a serpenyőt, szokás szerint hazarepültem gondolatban, ahol megtanultam a sütés-főzés csínját-bínját.
Gimis éveimben elég hamar rám ragadt, hogy szinte minden második szombaton – amikor hazajöttem a koleszból – palacsintát sütök. Igyekeztem hát egyszerűsíteni és gyorsítani azt a folyamatot, amit a mindig maximalizmusra törekvő nagymamám megtanított nekem: ahány tojás, annyi kanál olaj (korábban zsiradék), annyiszor 12 laposkanál liszt, némi cukor, szóda és tej. No, de annyi emberre, ahányan otthon voltunk, kismillió palacsinta kellett, így egy idő után – hogy gyorsabb legyek – a tizenkét kanál lisztet 10 púposra váltottam át, majd csak hasraütésszerűen beleborítottam az adagot és három serpenyővel egyszerre alkottam. Így negyven perc alatt mindig kész lettem, a család pedig elégedetten lakmározott.
Sokszor eszembe jut, vajon nagyi nagyon kiakadna-e, hogy módosítottam a receptjén. Ahogy a csörögefánkjáén is, mert ő szegényen csinálta, én meg puhán szeretem. Ahogy így sütés közben elmerengtem, és szerencsére nem égettem oda egy palacsintát sem, végig gondoltam, mi mindent tanultam meg egy életre abban az időben. A szüleimen kívül két tanítómesterem volt: nagyi és a kollégium. Olyan fineszes lettem, hogy csak na.
Megtanultam például, hogyan öltözzek át tömegek előtt úgy, hogy senki ne lásson a testemből semmit. A fiúkat ugyanis mindig a lányszobákban ette a fene, és mivel sokan voltunk egy szobában, percenként kellett volna őket kizavarni, ha valamelyikünk átvedlett. Mai napig jól jön ez a tudás például a strandokon, meccseken, kiránduláson.
Megtanultam stoppolni is. Először csak 20 kilométeres távon a koli és a nyíregyi vasútállomás között, aztán már sokkal távolabb is. Egyszer a barátnőmmel így néztünk körül Észak-Magyarországon. Mondjuk, ha ezt nem egy kis hátizsákkal és nem az érettségi időszakban tesszük, talán jobban sikerült volna a világtöri vizsgám, de egy percig sem bánom azt a kirándulást.
Továbbá profin nyitok konzervet késsel. Ki a fenének volt ugyanis annak idején konzervnyitója a koleszban?! Egyszer otthon is így akartam felnyitni a kukoricakonzervet, nagyi meg visítva menekült mellőlem.
Erről jut eszembe: Anyu egy életre belénk verte, hogy a kést mindig lefelé tartjuk, soha nem felfelé, mert az olyan Hitchkockos, és nem mellesleg veszélyes. Nagyi persze ezt soha nem tartotta be. Mindig késsel előre közlekedett a kamra és a konyha közt, kezeiben tartva még legalább egy fakanalat és két lábost. Igazi zsonglőr volt.
Aztán megtanultam lepedőkből kötelet csinálni, azokat leereszteni az ablakon és végül nem használni. Helyette inkább vállaltam magam, és szóltam az akkori koliügyeletes tanárnak, hogy nekem most azonnal el kell mennem, ha elenged, ha nem. Este 10 volt. Értékelte, hogy nem akartam az emeletről akrobatikázni, ezért kaptam tőle 20 percet. Életemben nem futottam még olyan gyorsan pasihoz bocsánatot kérni. Hiába, első szerelem nagy szerelem.
És megtanultam, hogy akaratlanul is tilos József Attila Reménytelenül című versének első során nevetni – főleg, amikor azt Ratkó adja elő hosszú hatásszünettel a homokos szó után -, mert egy életre megbánthatjuk vele az ofőnket. Le is adott minket egy év után. Persze a vers csak egy apró adalék volt ehhez, mert hiába óvott-nevelt volna minket, rendszerváltozás kori kamaszokat (és a hajhagymáinkat is a sapkamániájával), nem hallgattunk rá. Azóta megbocsátott nekünk, bár elmondta, soha nem hitte, hogy lesz belőlünk valaki.
És ezek után ránézek a gyerekeimre és tényleg minden nappal arra készülök, ami rám vár pár év múlva. Immáron szülőként.
Viszont, hogy a kést már nekik is lefelé kell tartaniuk, az hétszentség, és hogy a de és a viszont szavakat együtt nem használhatják – ahogy nagyi tanította nekünk -, az is fix.