Cicit és anyajógát!

Két fiatalember éppen csőgörényezik a hátam mögött. Kicsit büdös van, kicsit hangosak, de a baba alszik, mint a tej. Bezzeg, amíg csak velem volt itthon, bőgött. Ahogy megjöttek a fiúk, bealudt. Úgy húzza a lóbőrt a zajban, mint még soha. Mondjuk, sejthettem volna, hogy így lesz, mert amikor otthon voltunk az ünnepekre, akkor is csak a legnagyobb buli közepette tudott igazán békésen aludni.

Nagy zsugás a családom (na jó, anyu nem), így, ha van lehetőség, játszunk. Ezúttal pókereztünk. Pénzre. És ittuk hozzá a finom házit. Persze ettől nekem tartózkodnom kellett, de az öt forintosokat szórtam bátran. A körök előrehaladtával fokozódott a jókedv, emelkedett a hangulat és a hangerő is. A baba pedig csak aludt és aludt. Békésebben, mint valaha. Egy idő után azért úgy döntöttem, elteszem magunkat, mégis csak úgy az egészséges. Annak rendje és módja szerint nyugovóra tértünk, de a pici szinte rögtön fel is riadt és hiába minden cici, csak nem akart visszaaludni. Én viszont már nagyon fáradt voltam, és más ötletem nem lévén, visszavittem a zsugásokhoz. Egy perc alatt kidőlt a konyhai “kocsmazajban”, mint akinek direkt ez az altatószere.

Szóval most is édesen szunnyad, miközben pumpálnak, kidugítanak, vizet folyatnak és káromkodnak a háta mögött. Így legalább értem, miért nem akart tegnap aludni, amikor halk zenére jógáztam. Ja, mert hogy elkezdtem, ahogy korábban ígértem. És majd belepusztultam az első 15 percébe.

Nem tudom, ki mennyire ismeri a jóga alapjait, meg az ászanákat, de a lényeg, hogy amikor a napüdvözletet csináltam (emlékeztethet egy négyütemű fekvőtámaszra, persze marhára nem olyan, csak azért mondom, hogy el tudjuk képzelni), azonnal beleütköztem az első problémába. Tudniillik össze kellett volna zárnom a lábaimat (állva) és nem tudtam! Akkorák a combjaim, hogy kényelmetlen volt a zárt állás. Vettem hát egy mély levegőt (amúgy is az kell a gyakorlathoz), kulturáltan kikáromkodtam magam és inkább elkezdtem a pózt.

Első mozdulatként nyújtózni kell. Úgy recsegett a gerincem, mint akin kocsik hajtanak át, de sikerült véghez vinnem a feladatot. Utána viszont le kellett hajolni a földig. Ez soha nem okozott gondot, most azonban csak a térdeimet tudtam megsimogatni, amelyek szintén olyan dagadtak – meg amúgy is artrózisosak -, hogy inkább pofán csaptam volna őket. (Szép kis képzavar: a térd, aminek pofája van; esetleg pofás egy térd…na, jó, ennyi.) Örömhír viszont, hogy a hatodik napüdvözletre újra elértem a talajt, sőt, be tudtam nyúlni a talpaim alá is, úgyhogy van reményem a későbbiekre. 

De visszatérve a gyakorlatra. A lehajlás után le kell menni kutyába. Nem a Hobo félébe, hanem felfelé néző és lefelé néző kutyapózokat kell csinálni. Olyan, mint a fekvőtámasz, csak mégsem, és jobban fáj, ha annyira nem vagy edzésben, mint én. 

Ettől azonban csak a következő lépés rosszabb, amit egész egyszerűen képtelen voltam megcsinálni. Fel kellett ugyanis állni. A fene gondolta volna, hogy ebbe halok bele. Itt is a vastag combjaim és a cuki térdeim vitték a prímet, de a hátam miatt sem panaszkodhatok. Illetve pont, hogy igen. De mindegy, végül megcsináltam a sort, és tíz darab napüdvözletig meg sem álltam. 

A baba persze alig nézett közben hülyének. Hatalmas tágra nyílt szemekkel követte idétlen mozdulataimat egészen addig, amíg nem sírt. Olyankor azonban beleadtam apait-anyait és direkt nagyokat sóhajtozva, plusz karlendítésekkel kísérve tornáztam, hogy szórakoztassam az uraságot. Kenyeret és cirkuszt! Pontosabban cicit és anyajógát! Imádkoztam neki, hogy még pár ászanára adjon időt bőgés nélkül, amit nagy kegyesen végül meg is tett. Szerintem lenyűgözték csuklómozdulataim, mert azok valóban szépek voltak. (Ez az egyetlen jól működő testrészem.)

A többi gyakorlattal úgy, ahogy elvoltam és alig vártam kedvenc pózomat, a gyertyaállást. Egy éve csináltam utoljára, de mindig is a kedvenceim közé tartozott. Egészen tegnapig. Miután lefeküdtem a talajra, először is megküzdöttem az álmossággal. Hiába, azonnal pavlovi reflexet váltott ki belőlem a vízszintes. Nos, ezek után jön, hogy felhúzott térdeiddel hátra kell gördülni az arcodig. Nagyon meglepődtem, hogy nem akart sikerülni. Bevallom nőiesen, majdnem sírtam, annyira elkeseredtem. Végül hátragördültem és igyekeztem kitámasztani a derekamat. Ekkor ért a következő csalódás: nem éreztem a hátamat. Olyan sok zsírpárna fedi, hogy nem bírtam támasztékot találni. Nem túlzok, nem fért a tenyerembe az oldalam. De én akkor sem adom fel, mert nem vagyok az a fajta, és ha beledöglök is, megcsinálom azt a rohadt gyertyát! Sikeresen kinyújtottam a lábaimat, az utasításnak megfelelően nem teljesen függőlegesre, aminek viszont az lett a következménye, hogy a hasam beleesett a képembe. Szó szerint. Lábak fel, has meg pofára. Alig kaptam levegőt. De így legalább közelről szemügyre vehettem a zsírgödröcskéket, amelyek viszont már a fogyás jelei. Úgyhogy végül is elmosolyodtam, majd fel is nevettem.

Ettől persze rögtön összerezzent csimotám és éles üvöltéssel adta tudtomra, hogy most lett elege az előadásomból. 

Én jó szolgaként azonnal ugrottam (na, jó, ez enyhe túlzás) és előkészítettem a jól megérdemelt ebédjét, vagyis magamat. Mert ha a jógához még nem is vagyok megfelelő állapotban, akkor is én vagyok a legtökéletesebb főétkezés. (Na meg az összes nasi.)