Két napja kicsit belebonyolódtunk a gyermeknevelés azon részébe, hogy verve jó-e az utód vagy sem. Persze nem ennyire profán módon és nem is ilyen durván. Fel is merült, hogy a családban elcsattanó pofonokkal, klapsznikkal (odalegyintésekkel) hatalmi játszmákat űzünk-e vagy csak igyekszünk eltalálni az irányítói egyensúlyt. Nehéz kérdés.
A szülőség ugyanis egyfajta hatalom, bár ezidáig soha nem gondoltam rá így. Hatalom abban a tekintetben, hogy birtoklunk valamit (gyerek), ami (jelen esetben aki) fölött hatalmunk van, mert tőlünk függ. Legalábbis az élete első jelentős részében. A hatalmunkat gyakorolhatjuk jól és rosszul. Jól, amennyiben irányító, vezető, támogató, kontrolláló funkciókat látunk el. Rosszul, amennyiben rosszul irányító, rosszul vezető, rosszul támogató és rosszul kontrolláló szerepet töltünk be. Látható, milyen bonyolult is ezt a kérdést megválaszolni. Vagy csak nekem az, mert hülyén gondolkozom.
Mindenesetre szerintem ez a következőket takarja:
Rosszul irányítok, ha a saját fejem után megyek, és nem veszem figyelembe a gyermekem vágyait. Amúgy is elégé egyedi gondolkodásom van, amitől a családom sokszor falra mászott. Engem meggyőzni például lehetetlen volt. Egyik kedvenc példánk az, amikor elsős koromban házit csináltam: Rajzold le a házatokat ebbe a négyzetbe! – szólt a feladat. Én pedig az istennek sem tudtam nekiveselkedni, mert hogy a házunk sokkal nagyobb, minthogy beférjen egy füzetbe, nemhogy egy kis négyzetbe. Sokan győzködtek mindenféle méretarányról, meg ilyesmikről, de én már hét évesen is makacsabb voltam az öszvérnél. A felmenőim összes szuicid hajlama előjött, én pedig még most sem tudom, végül megcsináltam-e azt a feladatot.
Tehát rosszul irányítok, ha funkció gyereket szülök, nevelek, akinek az a feladata/funkciója, hogy az én vágyaimat beteljesítse. A kisbabámnak például gyönyörű focista lábai vannak, szerintem benne született újjá Puskás, így biztos, hogy egy éves korától focira fogom ösztönözni. Én sajnos csak hobbi szinten űzhettem ezt a sportot (pedig gimis koromban lett volna lehetőségem bekerülni egy lánycsapatba, csak ahhoz költöznöm kellett volna a fővárosba… mai napig sajnálom, hogy Szabolcsban nem volt lányfoci…), de majd most a kisfiam pótolja azt. Meg az édesapja is tehetséges futballjátékos volt, ideje, hogy a kicsi csúcsra járassa a mi elvesztegetett életünket. Na, hát pont ez a funkciógyerek-státusz, és én pont ezt nem akarom persze. A rosszul irányítás tehát többek között ezt jelenti.
Rosszul vezetni szinte ugyanez, annyi apró különbséggel, hogy az irányítás inkább sugallat, a vezetés pedig valami konkrétum: elvárom a gyerektől, hogy úgy éljen, viselkedjen, gondolkodjon, ahogyan én. Szeresse és akarja ugyanazt, valamint higgyen ugyanabban, amiben én. Ha a szüleim ezt csinálták volna, valószínűleg már 12 évesen elszököm otthonról vagy felkötöm magam az első fára, ami elbír.
Rosszul támogatom a gyermekemet, amennyiben látszólag elfogadom az érdeklődési körét, a hobbijait vagy akár az öltözködését, valójában azonban meg akarom változtatni. Itt van például a lányom. Két éve szinte egyáltalán nem szólok bele abba, hogy mit vesz fel. Konkrétan feladtam a harcot. (Ahogy anyuék annak idején velünk szemben, csak akkor rendrakás ügyben.) Mindig csak feketében vagy sötétben akar lenni, mert szerinte az a vagány, a rockeres, és különben is, én, az anyja is 11 évig csak feketét hordtam. Hiába mondtam, hogy nem nyolcévesen kezdtem, hogy a rockerség messze nem ebből áll, hogy tök jól néz ki tarka ruhákban, hogy Kurt Cobainen is volt más szín, nem tudtam meggyőzni. (Mondjuk, itt úgy nézett ki, mint egy tengerparti varangyos béka, de azért még szeretjük.)
| http://looklovewear.blogspot.hu/2015/11/hear-love-wear-kurt-cobain.html |
Hagyom hát. Több is veszett Mohácsnál. És nem veszek neki rózsaszín fodros felsőt fekete masnival díszítve, mondván, én támogatom a stílusodat, látod, ebben is van fekete, mert akkor csak hülyét csinálok magamból. Inkább jó színesen igyekszem öltözni, hogy ő is lássa, nem csak feketéből áll a világ (amit mellesleg tényleg nagyon szeretek én is). Meg amúgy is van egy egyezségünk, ünnepnapokon felvesz fehéret is.
Rosszul kontrollálni a legkönnyebb. Ellenőrizni a telefonját, a youtube-listáját, a cseteléseit. Belenézni a táskájába, elolvasgatni a kis összegyűrött fecniket. Ezek mind kéznél lévő, olcsó és legalja dolgok. De az, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki, amelyben a ránk is tartozó (!) bizalmas dolgokat magától elmesélje, na, az már valami. Persze ezt kicsi kortól kell kialakítani. A kislányom nyugodtan rám bízza este a telefonját, mondván, legyek olyan kedves töltőre rakni (nem szeretem, ha éjjel az ágyánál lévő konnektornál tölti), és elhiszi, hogy nem nézek bele. Sőt, a múltkor, amikor az osztályfőnöke megkért, hogy csekkoljuk a gyerekeket, mert nagyon nem jó dolgokat művelnek a neten, simán ideadta, és együtt néztük végig az appjait. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy vannak titkai. De bízom abban, hogy én is tudok olyan erős erkölcsi alapokat adni neki, hogy ne nagyon tévedjen el. Vagy legalábbis visszataláljon majd. Én nem őt, hanem vele kontrollálok.
Persze ez a kisfiamra is igaz, csak nála még más dolgokról szól a fáma.
Tudom, hogy időnként füllentenek, hazudnak, titkolóznak. Azt is tudom, hogy később is fognak. Ez ellen csak annyit tehetek, hogy továbbra is bizalommal vagyok irántuk, és remélem, hogy egyre kevesebbszer akarnak majd “őszintétlenek” lenni. Mert mindannyian hazudunk. Kicsit vagy nagyot, mikor mit hoz a sors. Nagyon nehéz az őszinteség. Nekem is csak felnőttfejjel sikerült eljutnom addig, hogy megvalljam minden régi bűnömet a családomnak és ne hazudjak többet semmiben és senkinek. Felemelő érzés. Én a szereteten kívül elsősorban ezt szeretném megtanítani a gyermekeimnek. Meg hogy ne árulkodjanak folyton. A testvérek tartsanak össze! Akár még ellenemben is.