Mióta a férjem hazaállított a vágyott hordozókendőmmel (kemény két napja), újra egésznek érzem magam. Világéletemben hátizsákos típus voltam, mert alapvető szempont volt, hogy mindkét kezem szabad legyen. Ugyanilyen megfontolásból barátkoztam meg anno a kendőkkel is. Természetesen a baba közelsége, meg minden más történelmi és pszichológiai magyarázat is erősítette bennem azt, hogy inkább cipelem még őt pár hónapig – 40 hét alatt úgyis megszoktam -, minthogy a babakocsival szenvedjek. A miénk konkrétan a teraszajtón sem fér ki, a bolti bejárónál éppen hogy átcsusszan, a kerekei nehezen irányíthatók az üzletek padlóin, nem beszélve arról, hogy kifejezetten cirkuszi mutatvány mellette még a bevásárló kosarat is húzni. Nem csoda, ha eddig nem szívesen mozdultam ki, egyedül pedig pláne nem.
Logikus hát, hogy majd kiugrottam a bőrömből, amikor kezembe vettem a kendőt. Tényleg hihetetlen, mennyi erőt ad nekem az, hogy immár nem vagyok senkihez sem kötve (csak a pici hozzám), még a majdnem depimet is elfújta a szél. Ilyenkor tudatosul bennem újra és újra, hogy nagyon nagy szükségem van az önállóságra, és bekattanok, ha mástól kell függenem. (Pedig volt olyan párkapcsolatom, hogy úgy éltem.)
A szüleim mindenesetre a kezdetektől arra neveltek bennünket, hogy egyedül is megálljuk a helyünket a világban. Ebből kiindulva már az óvodába is egyedül mentünk, az általános iskolába is csak első nap kísért el anyu, és amilyen korán csak lehetett, költöztünk is kollégiumba. Persze az is elképzelhető, hogy csak hamar le akartak bennünket passzolni a szüleink, mégis csak idegesítő lehetett három öntörvényű és nagyszájú leányzó otthon. Főleg én, akiről az a pletyka terjengett a faluban, hogy csak azért vettek fel a kéttannyelvű gimibe, mert lyukat beszéltem a felvételiztető hasába. Az persze senkit sem érdekelt már, hogy szóbeli egyáltalán nem is volt.
De tény, ami tény, öntudatért nem kellett a szomszédba mennem. A nagy számnak köszönhetően azonban nemcsak sikeresen vettem az akadályokat, hanem bizony néha ki is húztam a gyufát. Nulladikos voltam még, amikor fel mertem szólalni az egyik diákgyűlésen, azt hiszem, épp a tanulói szabadságunk elérésének érdekében. 1990-et írtunk. A tanáraink még fel sem ocsúdtak a rendszervált(oz)ásból, többségükön ugyanaz a kopott barna köpeny volt és ugyanaz az agyonhordott öltöny a feslett vörös nyakkendővel. Húszan aludtunk egy szobában vasállványos emeletes ágyakon, amelyeken az ágyneműt szakadt kockás takarókkal kellett beborítanunk. Szekrényeink a folyosón voltak, mert a szobákban rajtunk kívül másnak nem jutott hely. Tanulni a közös tanulóteremben lehetett, vagy a szerencsésebbeknek a saját ágyukban, ami minden lapozásra megcsikordult.
Mi a hármas “kórteremben” voltunk. Jó kis szedett-vetett, az ország minden tájáról összesereglett lánybandaként éltük a mindennapokat egy olyan épületben, ami valaha börtön volt. Sokszor mi is annak éreztük, mert a nevelőink többsége igazi kaszárnyaőrnek született. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ezt nem éreztem annyira megerőltetőnek, hiszen este tízkor volt csak takaradó (otthon fél nyolckor), nyugodtan lehetett tévét nézni (azt az egyet, ami a közösségi szobában volt, innen néztük az első taxis blokádot is), ráadásul marha jó fejek voltak a szoba- és évfolyamtársak. Sőt, az öregdiákokkal is klasszul kijöttünk. Egyedi fílingje volt az egész kolislétnek.
Magunk mostunk és vasaltunk (néha a fiúkra is, akik egy szinttel lejjebb laktak), időnként szellemet idéztünk a rácsos ablakokkal körbezárt mosókonyhában, vagy flangáltunk a tényleg poros utcákon.
De az akkori koliigazgató nagyon pikkelt rám, mert tényleg minden gyűlésen kiálltam az igazunkért. Egyik nap éppen ezért jutalmul a szobánk szemetesének tartalmát a szépen elegyengetett kockás takarómon találtam. Kisded húzás volt a diritől, nem is tudtam vele mit kezdeni. A következő igazgató azonban már nem ilyen egyszerű módszerekhez folyamodott, ő kapásból ki akart rúgni, mert szerinte – többek között – rossz hatással voltam a kisebbekre.
Tudni kell, hogy tényleg megosztó személyiség voltam a pedagógusaim körében (is). Sehogy sem lehetett ugyanis értelmezni, hogy egy jó tanuló lány miért jár kocsmákba biliárdozni (magával rántva az ifjúságot), miért pogózik veszettül a kolibulikon, miért rohangál fel havonta a fővárosba diákközgyűlésekre (lógva az iskolából) és különben is, miért vesz olyan dolgokban részt, mint az első Diákjogi Charta megalkotása. Kedvenc német tanárom éppen ezért nagyon bátor volt akkor, amikor másodmagammal pont engem küldött ki Németországba, hogy képviseljem a sulit. A diri pedig rendszeresen hívott raportra, hogy fogást találjon rajtam. Pedig nagy általánosságban szabálykövető voltam, egyedül a szabadságunkért küzdöttem mindig.
(Ez már az új koliban készült valamikor 1994-95-ben.)
Most is bennem van ez, és a hordozókendőm is ugyanazt az érzést testesíti meg. A kendőnek köszönhetően újra sokat sétálok, voltam postán, védőnőnél, boltban, és most már megint eljuthatok segítség nélkül – értsd autó – mindenhová. Mert míg nekem a szabad mozgás jelenleg a legfontosabb, addig a csöppségnek a jó mély alvás anya szíve fölött. És még mindig van két szabad kezem, hogy a családom többi tagját is magamhoz szoríthassam. Nekem így kerek a világ (meg én is, de elindultam a fogyás útján. Már csak 19 kg-t kell leadnom.)