Vége az aranyéletnek, a kisbabám öntudatra ébredt: rájött, hogy fontos szerepet tölt be az életünkben és ennek megfelelően úgy döntött, bepróbálkozik.
Csak hogy nem tudja még, kivel is kezdett ki! Mielőtt még hazajöttünk volna a kórházból, felkészítettem a családot, hogyan kell elviselni egy síró gyereket. Itthon pedig már továbbképzést is tartottam a kicsiknek arról, hogyan dugják be a kisujjuk második ujjpercét a csöppség szájába, hogy elhallgasson. Persze ez a módszer csak ideig-óráig jelent felüdülést, de ez pont elég arra, hogy eljussak pisilni vagy végre a pótfiamtól örökölt angry birds-ös pizsamámból a hasonlóan vonzó melegítőmbe átöltözzek.
Eddig a gyerekek jól bírják az öccsüket. Ha pedig mégis elegük van, automatikusan hangosítanak a tévén, vagy behúznak a szobájukba, én pedig ott maradok egy ordító babával és egy még hangosabban ordító televízióval, hogy aztán mindent túlüvöltve visszaparancsoljam őket ez utóbbi áramtalan- vagy ártalmatlanítására.
Amikor még csak a lányom volt meg, nem voltam persze ilyen higgadt. Ha sírt, állandóan kivert a víz, sokszor vele együtt bőgtem, mert nem tudtam kitalálni, mi baja. Kaptam ezer instrukciót mindenhonnan, én pedig egyre idegesebb voltam. Ha boltba mentem, szégyelltem, hogy ordít, nem mertem az emberekre ránézni, már szinte bocsánatot kértem, hogy van egy gyerekem. Aztán apránként belejöttem, de csak most érzem magam mindenre elszánt katonának, aki nem ismer lehetetlent.
Mivel a kisfiam annyit szopizik, amennyit nem szégyell, éhes nem lehet, ezért jó stratégaként ezt a harci indokot kilőhetem. Mivel a pellust is rendszeresen ellenőrzöm, ezzel sem tud rávenni arra, hogy csak úgy felvegyem. Tény, hogy a bepuszilt vírus miatt két napig gyengédebben csatáztunk, de aztán rájöttem, hogy mára már makk egészséges: csak tipikus pasi, aki nem akar lecsatlakozni a női mellekről.
Ki kellett tehát találnom valamit, hogy viszonylag nyugisabb körülményeket biztosítsak itthon magamnak, mert bár a “dagadt ruhát” hagyhatom későbbre is, a család többi tagjának nem mondhatom hetekig, hogy nincs kaja.
És akkor megláttam a nagyon utált porszívót. Rögtön tudtam, mi a teendőm: takarítani fogok. Az egész lakást. A WC-padlót is. Meg minden szegletet. Kiszívom a nemlétező morzsákat is a résekből. Olyan sokáig fogom járatni a gépet, hogy én is beleszédüljek. A zúgástól ugyanis előbb-utóbb muszáj lesz bealudnia. Eddig mindkét gyerekemnél bevált, most sem csalatkozhatok. (Mielőtt bárki megszólna, hogy két és fél hétig ezek szerint nem porszívóztam, leszögezem, hogy igaza van. Inkább seprű és felmosás volt eddig terítéken. De most elérkezett a nehéztüzérség ideje.)
Amint elindítottam a gépet, a kisfiam szemei kikerekedtek, mozdulatlanná merevedett a kiságyban és sasolt. Láttam rajta, hogy ezerrel jár az agya. Fölényes mosollyal nyugtáztam sikeremet és lelki szemeim előtt már befigyelt a “Legremekebb anya és háziasszony 2 in 1” cím, amelyet hamarosan megkaphatok, hiszen innentől kezdve minden nap ragyogni fog az összes helyiség.
Kb. 30 percig hagyta a kicsi, hogy ebbe a szép álomba ringassam magam, aztán ahogy elraktam a porszívót, azonnal rá is zendített. Soha ilyen hangos még nem volt. Beleadott apait-anyait. Én pedig törhetem a fejem, mi a fene legyen a következő taktikám, mert azt csak nem hagyhatom, hogy ő nyerjen. Tudnia kell, hogy én bizony soha nem adom fel! Csak ahogy látom, ő sem. Anyja fia. Nehéz küzdelem lesz. Addig pedig megszoptatom. Ma már tizedszerre…