Amikor még csak egy gyermekes anyuka voltam, nagyon nem szerettem játszótérre menni, mert egy idő után mindig a többi anyuka gyűrűjében találtam magam. Ez – ugye – csak azért rossz, mert – tisztelet a kivételnek – kénytelen vagy a babákkal kapcsolatos témákat végighallgatni, néha kommentálni, vagy legrosszabb esetben a tudálékosabbaknak állandóan bólogatva igazat adni.
Amikor még csak egy gyermekes anyuka voltam, azért akartam ugyanis játszóra menni, hogy játszhassak a gyerekemmel, hogy friss levegőn legyünk és nem utolsósorban, hogy kiszakadhassak a babázás áldott-áldatlan mindenperceiből. De bármennyire is igyekeztem elmerülni a lányom lapátolási képességeiben, csúszdára mászási technikáiban, mindig volt valaki, aki unatkozott a sajátja mellett és megtalált a maga babás gondjaival. Leginkább azt rühelltem, amikor a gyermek végtermékének színe volt porondon, vagy a hányások állagából kellett végkövetkeztetést levonnom. Persze az sem volt nagyon felemelő, amikor a babakocsi vs. hordozókendő vitákba akartak belevonni. 10 éve ugyanis még rendszeresen megkaptam, hogy a gyereknek el fog ferdülni a gerince, vagy ha az nem, hát tuti megfullad.
Amikor már két gyermekes anyuka voltam, még mindig nagyon nem szerettem játszótérre menni, mert a gyermekeim rendszerint kétfelé szaladtak, állandóan mást akartak csinálni, ezért folyamatosan a békebíró szerepét kellett magamra öltenem.
Amikor már két gyermekes anyuka voltam, azért akartam ugyanis játszóra menni, hogy beszélgethessek a többi anyukával, mert addigra rájöttem, hogy ez is jobb, mint már három éve bezárva lenni a babavilágba és a kívülállók számára érthetetlen nyelven kommunikálni az utódokkal. A felnőtt szavak helyett azonban csak rohangálásra futotta a kettő között és aki ismeri a Közteres játszóteret a nyóckerben, az tudja, hogy nem is olyan kicsi parkról van szó. Mozgásformának elég változatos, feltöltődésnek nekem kevésbé.
Most, hogy már háromgyerekes anyuka vagyok, nem is tudom, mit akarjak inkább. Kakiról, pisiről védőoltásokról, szoptatásról, hozzátáplálásról, bebölcsiztetésről, beóvodáztatásról biztos, hogy egy szót sem akarok hallani. Elég nekem a magam időnkénti bizonytalansága, hogy biztosan jól csinálom-e ezt az egész gyereknevelősdit. Mert ez a harmadik megint egyedi kis kölyök és tudja a fene, hogy csak hisztiből bőg-e, vagy frontérzékeny, esetleg hulla fáradt. Mindenesetre könnycseppet még nem láttam a szemében, annál jobban ismerem azonban a manduláját, akkorára nyitja a száját üvöltés közben.
Leginkább akkor szeret sírni, amikor ki akarom vinni babakocsival a friss levegőre. Mert örömmel jelentem, bizony eljutottam addig, hogy kimozdulok. Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy ha nem robbant volna le a párom, akkor a mai napig megelégedtem volna az erkéllyel. Ő viszont több napra ágynak esett, így muszáj voltam legalább a boltig eljutni. Calici vírussal mégsem lakhat jól a család, bár mindenki kikövetelte a részét belőle.
Erőt vettem hát magamon, lecipeltem a bazi nehéz babakocsit az emeletről a rohadt meredek és rácsos lépcsőnkön (tuti tériszony-fíling), felöltöztettem a picit abba, amit találtam a szekrényben – kocsiruhája még nincs, mert hordozókendőre készültem, ami a hamarabbi szülés miatt még szintén nincs -, bebugyoláltam paplanba és takaróba, majd befektettem a járművébe. Ezt természetesen artikulátlan üvöltéssel kísérte végig, így az egész lakópark nyugalmatlanságáról egymaga gondoskodott.
Jó hír viszont, hogy mire 10 méterre megközelítettem a boltot, szépen be is aludt. Rossz hír, hogy mire a krumplikhoz értem, fel is ébredt és tudatta a jelenlévőkkel, hogy vége az ő nyugalmuknak is. Igyekeztem higgadt maradni, ő mégis csak a harmadik már, elég jól bírom az ordítást és nem fogom szétizzadni a felsőmet, mire végzek két tej, egy kenyér és némi zöldség megvásárlásával. (De. Szétizzadtam.)
Tulajdonképpen elég jól ment, leszámítva, hogy a fele cuccot, amiért mentem, elfelejtettem megvenni, de én már a részsikereknek is örülök. Annak persze kevésbé, hogy felnőttekkel is találkoztam. Mert amíg a pénztárnál álltam sorba, több helyről is megtaláltak a baba korához és a sírásából adódó, vélhetően marha nagy problémájához kapcsolódó kérdéseikkel, amelyekre igyekeztem mosolyogva és a babát nem halálra rázva válaszolgatni.
A kegyelemdöfést azonban a biztonsági őrnő adta meg, amikor kifejtette, hogy szerinte a kicsinek tuti fáj a hasa, mert pont úgy mozgatja a lábait és ha akarom, mond nagyon jó szereket rá.
Hirtelen lepergett előttem az összes múltbéli játszóterezés, a megkerülhetetlen szülőtársi dialógusok, és azon nyomban elhatároztam, hogy a lakópark hátsó udvarára fogok kijárni, ahol szintén van egy pici csúzda és amelyet a lakótársak – nagy örömömre – hanyagolnak. Addig pedig villámgyorsan kikúrálom a páromat, hogy mihamarabb megvehessük azt a hordozókendőt.