Piciként még viszonylag higgadtabb gyerkőc voltam, nyugodt, békés életet éltem, egyedül a doktor bácsi jelenléte tudott halálra stresszelni. Olyankor ordítással és toporzékolással, esetlegesen a sarokba meneküléssel oldottam a felgyülemlett feszültséget, vagyis simán küzdöttem magamért.
Amikor iskolás lettem, némiképp változott a helyzet. Alsóban sehogyan sem mertem ellentmondani a tanároknak, pedig volt rá példa, hogy igazságtalanul kaptam a tanítónéni pecsétgyűrűjével a fejem búbjára, vagy a tanítóbácsi lehülyézett, hogy csak a korosztályos matekversenyt nyertem meg, a helyesírásiban pedig csupán harmadik lettem. Hiába, úgy belénk nevelődött az idősebbek tisztelete, hogy ha azok bunkók voltak, akkor sem szóltunk vissza. Akkoriban kezdett el rendszeresen fájni a gyomrom és most már biztos vagyok benne, hogy a hatalmas igazságérzetem munkálkodott legbelül.
Persze kortársaimmal szemben nem voltam ennyire visszafogott és simán eljárt a kezem, ha a fiúk beszóltak vagy piszkáltak. Egyszer egy lány is kihívott az énekkari szünetben a „hóra”, de akkora már pont volt annyi eszem, hogy ne üljek fel a provokációnak. Ráadásul, ha megütöttem volna, ottmarad. Hiába, gyakorlott kézis voltam (ő meg egy fejjel alacsonyabb és feleannyi kiló). Ezt egy idő után a nővérem is belátta, és soha többet nem dobta hozzám a porszívót, miután elértem egy bizonyos erőnléti szintet.
Napról napra keményedtem hát, hiszen az így bennem maradt, ki nem mondott szitkozódásokat futással vezettem le. Ha ideges voltam, mentem két kört és menten lehiggadtam. Ezt 17-18 éves koromig űztem, aztán rájöttem, hogy sokkal strapamentesebb a cigi. Meg ugyan fájdalmasabb, de ha az öklömet a falba verem, az is ugyanúgy lehiggaszt, mint a futás. Ráadásul, ha ezt a jobb kezemmel teszem, másnap a suliban is felmentést kapok jegyzetelésből. Szerencsére egy idő után beláttam, hogy ez sem a legjobb megoldás és mivel már akkor is nagyon grafomán voltam, inkább a kezem épségét választottam.
Újabb eszközök után kellett tehát néznem, mert sem a sport, sem a dohányzás nem volt elég levezető. (Viszont ezúttal nem részletezném múltam minden botlását, mert egyrészt túl hosszú lenne ez a bejegyzés, másrészt jelenleg nem célom prevenciós posztot írni.)
Szóval évekig keresgéltem a legmegfelelőbb feszültségoldást, aztán a párom megmutatta a tutit.
Az egész azzal kezdődött, hogy meghallgattatott velem egy szörnyű dalt. Falra másztam tőle, de a gyerekeim imádták, és amikor csak eszükbe jutott, rázendítettek. Így akarták velem elfeledtetni addigi összes munkahelyi konfliktusomat. Hiába mondtam nekik, hogy a Köcsög a főnököm erre nem éppen ideális, ők vigyorogva éneklik akár most is. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy ha jártukban-keltükben meglátnak valami köcsögszerű edényt, azonnal felhívják rá a figyelmemet. Még a gyermekágyas osztályra is küldtek be nekem fotót két túlméretezett díszedényről.
Tény, hogy hadjáratuk mindig sikeres, mert állandóan röhögök rajtuk, főleg, amikor ezeket a köcsögöket kezelésbe is veszik. Mert ahhoz, hogy a feszültséglevezetésnek teljes mértékig megfeleljenek, használni kell őket. Mégpedig káromkodásra. Amikor az ember ugyanis nagyon feszült, csak belecifrázza az összes fájdalmát és azonnal rózsaszínű béke szállja meg. Én ugyan ezt még nem próbáltam ki, a gyerekeim annál inkább alkalmazzák. Ha azonban nincs köcsög a közelünkben, egy káromkodós párna is megteszi. Az a lényeg, hogy más ne hallja a csúnya szavakat. A kisfiam ezért úgy a szájára szokta szorítani a párnát, hogy csak azt látjuk, lilul a feje az elnémított ordítástól.
A módszer tehát tökéletesen működik, én mégis inkább azon vagyok, hogy megtanítsam a családomat meditálni (vagy ahogy ők hívják, ommozni). Egyszer már megpróbáltam, de abból is viccet csináltak. Huncut családom van, szó se róla. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok talán mégis csak ők a legjobb feszültséglevezetők, mert eszük ágában sincs komolyan venni a dolgokat. Nem is értem, miért kutatok más módszerek után, mikor itt vannak ők. És ahogy nézem, a pici is simán beillik a bandába.