Ma Zoránhoz keveredtem a youtube-on és elérzékenyültem.
Akárhányszor gondom van, akárhányszor elgyengülök, akárhányszor panaszkodni akarok, hogy nincs elég pénzem, hogy nincs olyan életem, amit megálmodtam magamnak, édesapám jut eszembe és az ő szenvedései. Ilyenkor persze azonnal el is szégyellem magam. Úgy tartják, a lányok szerelmesek az édesapjukba és az apakép alapján választanak férjet is maguknak. Nem tudom, a tesóim erre mit mondanának, de nálam ez száz százalékig igaz.
Amikor kislány voltam, sokat nézegettem apu egyik fotóját (gondolom, őt magát is), és mindig hajtogattam, hogy milyen helyes fickó. Már ott megfogalmazódott bennem, hogy ha nagy leszek, magas, sötét hajú férfi lesz a férjem, olyan, mint apu. Érdekes, hogy csak külsőségekben gondolkoztam, pedig édesapám belső értékei eléggé nyilvánvalók.
Nagyon szegény családba született, és talán említettem már, hogy az apja (nagyapám) analfabéta volt, az édesanyja pedig négy elemit végzett háztartásbeli. A falu határában éltek összesen nyolcan egy háznak nem mondható egy szobás csőszkunyhóban, ahol egymás hegyén hátán aludtak. Ágy nem volt, cipőjük sem, földön, szalmán, ládán feküdtek, az erdőben végezték el a dolgukat és kilométereket gyalogoltak az iskoláig. Édesapámnak felnőtt koráig voltak rémálmai a gyermekkori életkörülményeik miatt. A csőszkunyhó nagyon sokáig ált még, magam is minden alkalommal megnéztem a vonatból, akárhányszor csak hazamentem, és soha nem tudtam felfogni, hogy a fenébe fértek el ott ennyien. (Aztán a népek szép magyar szokás szerint apránként lopták el belőle a használható építőanyagot, és így az enyészetté vált a pici épület.)
Apu a legidősebb fiúgyermek a családjában, s mint ilyen, elvileg arra rendeltetett, hogy mihamarabb munkába álljon és segítsen. De apu nagyon okos is volt – ez elég hamar kiderült róla -, hát papnak készült egészen 11 éves koráig. Akkor azonban – értelme nyiladozván – feltűnt neki, hogy a templomjárók máshogy viselkednek Isten színe előtt, mint a templomajtón kívül, és elkezdett kételkedni az egyház igazában. Napokon keresztül élt halálfélelemben bűnös gondolatai miatt, s minden éjszaka várta az isteni villámcsapást. Aztán félelmeit átvette a forradalmi hangulat, mert 56 szele olyan távoli vidékekre is eljutott, mint Szabolcs megye. Pár idősebb suhanccal megbeszélték, hogy disszidálnak. Mindent jó előre megterveztek: hol találkoznak, melyik éjjel, és hogy hogyan és hol is lépik át a határt. Viszont mindez valahogy nagyszüleim fülébe is eljutott és azon az ominózus éjszakán aput úgy lekötözték, hogy mozdulni sem tudott. Meghiúsult hát az a terve, hogy világot lásson, de innentől kezdve még kevésbé volt otthon maradása.
Jöttek érte cigányok, akik elvitték volna magukkal jó pénzért, felfogadták volna, nevelték volna, de nagymamám nem engedte el. Édesapám lassan beletörődött, hogy végleg otthon kell maradnia. Már nem volt kedve tanulni, leromlottak a jegyei, de mivel az esze még mindig éles volt, csak nem tudták megbuktatni.
Aztán nyolcadik végén adódott egy lehetőség, hogy továbbtanuljon egy másik településen. Sok fiú ment akkoriban oda két éves mezőgazdasági képzésre, így édesapám is csatlakozott a többiekhez. Célja különösebben nem volt, csak azt tudta, hogy végre kimozdulhat abból a falusi életből, ami mindig is nagyon szűk volt neki. Olyan távoli célok lebegtek a szeme előtt, hogy hajón körbeutazza a világot, matróz lesz vagy hajóács, vagy bármi, csak tengerre mehessen. Nem tudta még, hogy ez az álma örökre álom marad csupán.
Az új iskolában felfigyelt rá egy tanár, aki eldöntötte, hogy embert farag édesapámból. Látta, hogy ez a fiú más, mint a többiek, hogy ebben a fiúban nagyon sok lehetőség rejlik, hát felkarolta és addig nyüstölte, amíg el nem hitette édesapámmal, hogy van jövője. Olyan igazi. Apu így került egy rendes szakközépbe (akkor talán technikumnak hívták), ahová ez a bizonyos Bóna tanár úr is követte. Bizony, az öreg átköltözött a városba és onnan egyengette édesapám tanulmányait, aki lassan elhitte, hogy soha nem szabad feladni az álmainkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy édesapámnak aranyélete lett volna.
Sajnos továbbra is olyan szegény volt, mint a templom egere. Nagyon sokat éhezett, nem volt kabátja, és télvíz idején, amikor hazautazott a szüleihez, volt, hogy úgy szedték le a vonatról, hisz szinte teljesen megfagyott. Ha egy ilyen utazós napon volt egy szelet kenyere, már boldog lehetett. De soha nem adta fel, pedig a gyomra is kilyukadt és 17 évesen életmentő műtétet hajtottak rajta végre. Mégis befejezte az iskolát, sőt, Bóna tanár úr unszolására még a közeli főiskolára is beadta a jelentkezését. (Úgy is hívták édesapámat – Napoleon után szabadon -, hogy a kis Bónapárti…)
Otthon a szülei ezt persze nem nézték jó szemmel, mert szükség lett volna a legnagyobb fiú munkájára, ő azonban akkor már nem ismert megálljt. Hogy legyen pénze a tanulásra, még uránbányában is dolgozott, ami nagyon megviselte, így kénytelen volt elfogadni szülőfaluja tanulmányi ösztöndíját. Ez azt jelentette, hogy ha megszerzi a diplomát, utána öt évig otthon kell majd dolgoznia, amit persze nagyon nem akart. De nem volt más lehetősége, alírta a szerződést. Ha már hajóácsnak nem tanulhatott annak idején, mert a kevés jelentkező miatt csak mezőgazdasági képzés indult Mohácson, akkor legalább ezt a szakmát sajátítsa el profi szinten.
Úgy is lett. Édesapám első generációs értelmiségiként tért haza a hatvanas évek végén Demecserbe, hogy aztán onnan soha többet ne költözzön el. A sors fintora, hogy mind az öt testvére jó messzire került a szülői háztól, csak ő, aki mindig is világot akart látni, maradt otthon. Persze ez egy barna szemű, csendes, visszahúzódó lánynak is volt köszönhető, aki örökre elrabolta az addig nem éppen visszafogott életet élő édesapám szívét.
Szóval akárhányszor gondom van, akárhányszor panaszkodni akarok, hogy nincs elég pénzem, hogy nincsen ilyen meg olyan cipőm, apu jut eszembe. És az ő szenvedései. Látom magam előtt azt a fiút, aki az egész napos vonatúton a peronon utazik egy szál pulóverben a legnagyobb hidegben, aki már félholt az éhségtől és a fagytól, de megcsinálta mégis az életét. A semmiből lett két diplomás férfi, tényleg szerető férj és a legjobb édesapa a világon. Még ha időnként tartottunk is tőle, mert nagyon szigorú volt, mert 19:30-kor még 14 éves koromban is mennem kellett aludni (hétvégén is), aki megkövetelte, hogy mindig kihozzuk magunkból a maximumot és aki soha nem engedte, hogy ne tanuljunk. A föld alól is előteremtették nekünk a pénzt az iskolákra, és nem lehet azt mondani, hogy ezt ne használtuk volna ki. Szoktunk is azzal szórakozni, hogy számolgatunk: a családunkban van öt fő, kilenc unoka és összesen tizenkét diploma, persze ez utóbbival ma már nem sokra megyünk. Mert ami apu idejében az egyetlen kiugrási lehetőség volt otthonról, az ma már nem számít.
Pár éve kért tőlünk édesapám bocsánatot, hogy mindig a tanulásra ösztönzött minket és nem a hajlékonyságra (nevezhetem akár gerinctelenségnek is), mert akkor talán lenne pénzünk és nem csak agyunk. Most is azt mondom, amit akkor neki: inkább legyek csóró, de tanult ember, igazi értékekkel bíró nő, mint egy csúszómászó, törtető némber. Ez utóbbit soha nem bocsátanám meg magamnak.