Naná. Naponta meccsek, izgulás, pálinka, délutánonként az “Üstökösön” családi futballozgatás, röviden: egy hónap aktív labdarúgás. A döntőkor már nem ihattam, nem dohányoztam. Mire jött az olimpia, rosszullétektől fűszerezett szurkolói üzemmódra váltottam át, és irigyeltem mindenkit, aki a jó melegben sörözhet.
Aztán vége lett a nyárnak, de én nem vettem fel újra a munkát a gimiben, aminek számos oka volt. Az egyik ilyen persze az életkoromból adódó veszélyeztetett terhesség, a másik pedig többek között az óraszámom alakulása: nagyon kevés tanórát kaptam, de igazi indokot a miértre nem. A lényeg azonban az volt, hogy – köszönhetően az elvileg rohadt magas pedagógus fizetéseknek – nem tudtam volna kijönni ebből a pénzből. Kértem, hogy esetleg tömbösítsék az óráimat, mert akkor van esélyem plusz melót is bevállalni, ám erre sem volt lehetőség. Ekkor úgy döntöttem, kiszámolom, mekkorát bukok a táppénzzel. És láss csodát, a táppénzem összege pár ezer forinttal többre jött ki, mint a leendő fizetésem. Nem volt több kérdésem, megadtam magam a sorsnak és itthon maradtam.
Aztán kiderült, hogy pajzsmirigy-kezelésre szorulok, ami állandó kontrollal jár, ráadásul a veszélyeztetettség miatt a háziorvosnál is havi két jelenésem volt/van, nem beszélve az állandó alapvizsgálatokról. Mégis csak kell figyelni azt a babát a pocakban! És azt hiszem, ez egy olyan dolog, amit kivételesen jól csinálunk itthon. Mert külföldön nem viselik ennyire gondját a kismamáknak, nincs ennyi szűrő vizsgálat, ekkora odafigyelés. És ehhez nem kell magándokihoz sem járni, mert SZTK alapon is ugyanígy van. Az más kérdés, hogy az én nőgyógyászom pont tartósan lebetegedett, mikor teherbe estem, így kereshettem mégis csak privát dokit…
A terhességem a fentiektől eltekintve tulajdonképpen problámamentes volt, leszámítva, hogy nagyon sok kiló jött fel, ami miatt tombózisgyanúval is vizsgáltak. Persze én mindvégig tudtam, hogy kutya bajom, mert soha nem voltam még komolyan beteg. Valószínűleg örököltem ezt is a szüleimtől, talán épp aputól, aki anno egy diagnosztizált kartörésből is gipsz és kezelés nélkül villámgyorsan felépült. Az orvos nem is hitt a szemének. Lehet, hogy ez a testi pozitívumunk a demecseri kanálisnak köszönhető, ahol gyermekkorunkban sokat úszkáltunk apuval. Sőt, 17 éves voltam már, amikor a Bukón piócák között mártóztunk meg együtt. Most sem értem, hogy a fenébe nem tapadt rám egy sem. Pedig jó finom vérem van. (Iskolásként sokszor vérszerződtünk a haverokkal – fertőtlenítés nélküli zsilettpengével -, és akkor mindig megkóstoltuk. Nekem nagyon ízlett a sajátom.)
Nem úgy, mint anyunak, aki, amikor rákos lett, azt vette észre, hogy nem csípik a szúnyogok. Pedig addig halálra falták. Elég hamar rájött, hogy nem ízlik a dögöknek, tehát gond van. Irány az orvos, aztán az egyik kórház, majd a debreceni, ahol végül megállapították a betegséget. Pénteken diagnosztizálták, hétfőn műtötték. (Előtte hónapban pedig negatív volt a rákszűrése….) Azonnal tünetmentes lett. Soha nem kellett se kemó, se gyógyszer neki. Most is makkegészséges. (Na jó, néha aggódik miattunk, ezért felmegy a vérnyomása, pedig olyan rendes gyerekek vagyunk.)
Tehát ilyen genetikai háttérrel nyugodt lehetek, mert bár vén vagyok, bízom a testemben. Meg a picivel is elbeszélgetek időnként, hogy segítsen a születésekor, mégha ez állítólag nagy trauma is neki. Gyorsan fel akarok épülni, akárcsak az első két gyerkőc után. A kislányom 11:37-kor jött világra, és én délben már a kórházi húslevest kanalaztam, utána rögtön lezuhanyoztam és türelmetlenül flangáltam a folyosón, hogy kézbe vehessem a vizsgálatai után. A kisfiammal három nap helyett két nap múlva haza is jöhettem, mert olyan jól voltunk mind a ketten, hogy elküldtek. Kellett az ágy, én pedig örömmel mondtam igent a távozási javaslatra.
Azóta persze eltelt majd nyolc év, de én nagyon szeretném azt hinni, hogy még mindig olyan erős vagyok, mint régen.
Ugyan a terhességem félidejében, amikor nem voltam túl jól, elbizonytalanodtam magamat illetően, de most a végére újra képes vagyok főzni, takarítani, és nem volt egy reggel sem, hogy ne én indítottam volna a gyerkeimet az iskolába a frissen becsomagolt uzsonnájukkal.
Na jó, a napi főzés már időnként kimarad, az elmúlt pár hétben például háromszor is rendelni kellett, de ma megint erős vagyok, úgyhogy bevásároltam minden földi jót.
És már nincs más hátra, mint várni a babát, aki bármikor itt lehet. Mert csak nem akartam hörcsögöt venni a gyerekeknek, hiába is kérték annyiszor.