Készülök a szülésre, és így kicsit elmerengtem a hibáimon. Elsősorban azokon, amelyeket nőként követtem el. Remélem, nem leszek túl elvont, de annyira fáj a hátam, hogy most nem igazán vagyok vicces kedvemben.
Hiszek ugyanis a vörös fonálban. Nem, nem a kabbalista féle, csuklóra tekertben, nem is valami orosz jelképláncban, hanem abban a fonálban, ami állandóan jelezve végig kíséri az életemet, amíg el nem szakítom. Pedig már jó lenne megszabadulni tőle. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van ilyenje, csak legfeljebb nem tud róla. Egyszerűen szólva a vörös fonál az a pocsolya, amibe százszor is belelépsz, mert mindig ugyanazt a hibát követed el. Van olyan ismerősöm, aki évtizedek óta nem jut egyről a kettőre, pusztán azért, mert nem változtat a gondolkodásán. Van olyan szerettem is, akit életében többször átvágtak pénzzel, eladtak neki bóvlikat, egyszóval baleknak kezelték, mert valóban naiv volt.
És itt vagyok én is, akinek legalább két vörös fonál is jutott az életben, amit erősen markolva lépeget előre.
Pár éve azért kezdtem el kineziológushoz járni, hogy segítsen rendbe tenni az akkori házasságomat. A vége az lett, hogy válni akartam. Utána azért mentem pszichológushoz, hogy gyógyítson ki a kapcsolatfüggőségemből, mert szentül meg voltam győződve arról, hogy képtelen vagyok társ nélkül élni. Mert bizony, én már bölcsiben is szerelmes voltam.
Emlékszem, lehettünk vagy kétévesek és ültünk Zsoltival az ágynak nem nevezhető fekvőhelyen. Én nem akartam hazamenni, mert ő érte még nem jöttek. Meg kellett az én anyumnak várnia az ő anyuját. (Aztán persze az is lehet, hogy nem ágy volt, hanem mászóka, és az is lehet, hogy nem anyu jött értem, de a lényeg, hogy nélküle sehova!) Ő volt az én első szőke hercegem. Aztán elérkezett az óvoda, ahol a fiúkkal egyszer átszöktünk a bölcsi udvarába emberkoponyát keresni. Az a pletyka járta ugyanis, hogy a szomszédos híres kúria lakói valahová oda vannak eltemetve. Találtunk is egy koponyát, de “sajnos” csak egy kutyáé volt… Itt már nem csak fiúkkal barátkoztam, bár az első számú haver a szomszéd srác volt, aki egyben a második szőke hercegem is. Főleg, mert együtt adtuk elő nagycsoportban a Hófehérkét. (Szegény óvónénik! Én mindenhogy kinéztem, csak szép hercegnőnek nem: se ében haj (nemhogy hosszú, olyan jó, bilisre nyírt volt), se karcsú test. Fehérnek fehér voltam, meg olyan jó szeplős is. Igazi fürjtojás… Az ovis fotók alapján pedig még nagyon magas is a többiekhez képest. Szóval inkább Hófehér, mint Hófehérke. De tény, hogy mindig mi voltunk a barátommal a főszereplők, gondolom, a szöveghosszúságok miatt.)
A szerelmi életem azonban az általános iskolában pezsdült fel igazán, ahol alsóban is volt egy nagy Ő-m három évig, amíg egy szőke bombázó le nem csapta a kezemről negyedikben. Egyszer a napközibe vezető úton, a Kereszt mögött meg is puszilta a kezemet. Nagyon elpirultam, ahogy ő is. Ez volt a mi nagy titkunk, soha többet nem emlegettük fel.
Szóval édesen indult az én életem, aztán valahogy káoszba torkollott. Pasik jöttek egymás után, de soha nem volt az igazi semmi. Úgy kell ezt elképzelni, hogy adott egy férfi, és adott egy nő, aki jelen esetben most mondjuk, te vagy. A férfi vonzó, határozott, céltudatos, makacs, nem mellesleg veszettül jóképű. Az összes nő döglik érte. De Te szerzed meg, és csak ezt látod magad előtt. Mit számít, hogy jobbra-balra, meg röptében már az elefántot is, de mindig visszatér, és te biztosítod őt az erős várról. De az a pocsolya, amibe mindig belelépsz, nem ez, hanem ahogy megszerzed. Nem tudod visszafogni magad, hát egyértelmű, sőt túlontúl nyilvánvaló jeleket küldesz, aztán már szavakat is, sőt teszed is magad, mint hülyegyerek, persze visszafogottan, de – valljuk be – annyira mégsem. A férfi végül beadja a derekát, hiszen miért ne élne a lehetőséggel. Akár több évre szólóan is, mert ugye elefántok attól még vannak…
Aztán jön egy újabb, aki vonzó, bár kevésbé határozott, vagy céltudatos. Makacsnak kurvára az, meg még sértődékeny is, de végül is egy pasi, akire szükséged van, mert ő legalább rajong érted. De itt van a második pocsolya, mert bár ugyan nem érdekel téged annyira, mégis eljátszod magad előtt is az érzelmet, amelyet aztán nem tudsz visszafogni, hát egyértelmű, sőt túlontúl nyilvánvaló jeleket küldesz, aztán már szavakat is, sőt teszed is magad, mint hülyegyerek, persze visszafogottan, de – valljuk be – annyira mégsem. És így tovább, és így tovább. Sokszor 100 pofon, 100 pocsolya sem elég ahhoz, hogy felébredjünk, hogy tanuljunk a hibánkból, hogy belássuk, nem szerelemből kell a pasi, hanem azért, mert nem bírjuk magunkat elfogadni. Főleg nem egyedül. Igen, én nem kapcsolatfüggő voltam, hanem önbecsülésmentes ember.
Talán most végre ott vagyok, hogy ezt a fonalat már el tudtam tépni. De egy még mindig maradt: ez pedig a magamért kiállás művészete. Mert sorozatban kerülnek az utamba olyan emberek (elsősorban nők), akik irányítani akarnak, akik beszólogatnak, akik bántanak és én még mindig nem reagálok jól ezekre. Egy dologra rájöttem már, a leszarom tabletta nem működik ellenük, mert attól még nem hagyják abba a piszkálást. Az pedig zavar. Mint a légy. Nem érdekel, hogy van, de idegesít a röpködése. Nem, meg kell egyszer szólalnom, és leállítanom őket. Most erre gyúrok. Ez a következő célom. Hátha az újbóli anyaság megerősít és visszahozza azt a valamikori öntudatos bölcsis énemet, ami ehhez kellene.