… meg az a rohadt patriarchális felfogás. Ez jutott eszembe, miközben könnyek között próbáltam győzködni életem egyik legfontosabb férfi szereplőjét arról, hogy igenis kell az embernek a pihenés. Főleg, ha műtét után van. Mivel beláttam, hogy falra hányt borsó, amit beszélek, összeszedtem inkább magam és elmentem a boltba szemeteszsákot venni. Sajnos megint nagyon bevizesedtem, ezért az úthoz a túrabakancs mellett döntöttem. Miután nagy nehezen belebújtam, kiderült, hogy teljesen levált a talpa. Mit levált, konkrétan szétrohadt. 10 évet élt, holnap eltemetem. Az új szemeteszsákban. Nem maradt más választásom tehát, bele kellett magam erőszakolnom a magassarkú félcipőmbe. Mások azt gondolhatják, hogy micsoda ízig-vérig nő vagyok itt a 39. hét beköszöntekor, holott csak marhára nem tudok mit felvenni. Na mindegy.
Odakint kellemesen fújt a szél, hűlt pár fokot a levegő, ami az állandó hőhullámokkal küzdő testemnek és felforrt agyvizemnek nagyon jólesett.
Miután sikeresen megjártam a boltot (párdon, ahogy Pest környékén hívják, közértet…sose fogom tudni megszokni), teljesen kitisztult fejjel és lélekkel tértem haza. De azonnal felcsaptam a gépet, hogy utánaolvassak a családi szerepek hazai alakulásának. Így kapva egy kis kezdőlökést próbálok meg tényleg higgadtan írni arról, mi is a véleményem a fent említett nemi szerepekről a családban. Persze nagyon belemenni nem fogok, mert nem ér meg annyi agyalást egy emberek által kitalált, baromi hülye kategorizálási rendszer.
Nem vagyok férfigyűlölő, nem vagyok nőgyűlölő. Nem vagyok tipikus feleségszerep-hívő, nem vagyok tipikus független anya-hívő. Valahol mindennek a közepére helyezném magam. Nagyon tetszik, ha a férfi dolgozik és keresi a sok pénzt, és nagyon tetszik, ha a nő is dolgozik és szintén hozzájárul a családi budgethez. De az is tetszik, ha a nő nem jár el dolgozni és a férje eltartja, ha mindenkinek ez így megfelelő. Azt kevésbé kultiválom, ha a férj nem dolgozik és minden csak a nőre hárul. Volt már benne részem, nem sírom vissza. De azt egyáltalán nem viselem el, ha a férfi annyira férfi, hogy nem mer pihenni a munkahelyi kötelezettségei miatt. Ha a férfi annyira férfi, hogy a betegségét nem bevallva is dolgozik, mert haladni kell a melóval. Ha a férfi annyira férfi, hogy nem enged meg magának egy percnyi gyengeséget sem. Ami persze nem lenne gyengeség, de a férfi ezt mégis másként látja.
Engem dobott már le padlóra meló, estem már össze korábbi munkahelyeimen nem is egyszer. De egy életre megtanultam, hogy semmi, tényleg SEMMI nem lehet annál fontosabb, mint, hogy életben maradjunk. Lehetőleg jó sokáig. Ha már egyszer leszülettünk a Földre, vigyük végig a vállalt feladatunkat. Na.
Nem tudom, mi lehetne a jó megoldás: Magyarország nagyon konzervatív. Illetve de, tudom, hogy az lenne a jó, ha nem dolgoznánk ennyit. Ha másként néznénk a világra. Ha eljutnánk addig, hogy tényleg nem a külsőségek a fontosak, amelyek miatt képesek vagyunk halálra melózni magunkat. (A japánoknak külön szavuk van arra, ha valaki a sírba dolgozza magát…) Ha megtanulnánk nemet mondani. Én megtanultam. Ki is rúgtak. És nem bántam meg. Mert mindig van tovább és van hogyan. Mert mindennek megvan az oka és a célja is.
Tegnap például azon gondolkodtam, hogy mi a fenéért produkáltam 7 órán keresztül rendszeresnek tűnő fájásokat, és miért kezdtem el tágulni, ha utána mindez abbamaradt és potyára mentünk be a kórházba. Most itthon vagyok, kutya bajom, és mindjárt neki is állok takarítani. Aztán bevillant, amit Steve Jobs mondott annak idején, hogy egyszer összeállnak majd a dot-ok és megértjük, mi miért történik velünk. Nekem is csak most esett le: a kisbaba a fájásokkal elintézte, hogy az apja a három nappal ezelőtti műtétje után legalább még két napot pihenhessen. Ő már most okosabb, mint én. És nem győzök neki elég hálás lenni ezért.