Az elmúlt héten – az esküvői készülődés miatt – rövid idő alatt több csajos dologgal kellett találkoznom, mint általában egy évben. Tudni kell, hogy én nagyon szeretem az olyan kényeztetést, mint amit a fodrász egy fejmasszázzsal nyújtani tud, vagy ha igazi szépítő kúrán vehetek részt, de ez ritka, mint a fehér holló.
Persze nem feltétlenül kellene, hogy így legyen, de őszintén szólva sajnálom rá a pénzt. A srácoknak is én vágom a haját, a kislányomnak is, az enyémet pedig addig hagyom nőni (és a csíkokat lenőni), amíg már nem szégyenletesen randa. De én ezt akkor sem nevezném igénytelenségnek. Mégis megkaptam már, hogy nem törődöm magammal annyira, mint kellene.
Hál’ Istennek, most éppen olyan frizura van divatban, ami lehetővé teszi, hogy egy évben csak kétszer jussak el színeztetni, mert így én is TOP-frizurás nő vagyok a 10 centis lenövésemmel. Vagy itt vannak a kezeim. Most a különleges alkalomra – életemben először – géllakkot tetettem fel a körmeimre, ami – bevallom őszintén – nagyon tetszik, de biztos, hogy nem fogok havonta (vagy két hetente kellene?) rá költeni. Eddig is magam ápoltam a kezeimet, és tény, hogy nem olyan látványosan és ügyesen, de mindenképp olcsóbban. Az más kérdés, hogy szerintem el fogok még menni időnként manikűröshöz, ha a pénztárcám és az időm is engedi. Most a kisbabához úgy sem ajánlatosak a hosszú körmök, és bár biztosan marha szexisen lehet így popsit törölni vagy akár kádat is súrolni, azért ahhoz sem igazán való.
De rengeteg egyéb újdonsággal is megismerkedtem a menyasszonnyá válásom napjaiban: ilyen volt például a szemhéjtetoválás. Ajakról tudtam, hogy létezik, a hagyományosról eleve, már a szemöldöktetoválás sem volt meglepő, na de a szemhéj, az igen. Főleg az ára. Mert egyáltalán nem olcsó, tény azonban, hogy nagyon sok évig eltart. Azt mondták, csak egy rizikója van: lehet, hogy pont az én szemem olyan érzékeny, hogy nem bírja, ezért elfolyhat, vagy mi.
Én azonban még egy kockázatos dolgot véltem ebben felfedezni. A szemhéjtetkó nem más, mint egy kihúzás, amit az ember tussal bármikor képes megrajzolni. (Oké, sokkal nagyobb macera és nagyon ügyesnek kell hozzá lenni.) Kényelmesnek tűnhet tehát, hogy minden reggel már eleve úgy keljünk fel, mint aki most jött a kozmetikustól, engem mégsem győztek meg. Mert bár tényleg jó, ha nem veszítünk időt az alapsminkkel, de mi van, ha nem akarok minden nap kihúzott szemet? Ha időnként más karakterre vágynék? Tény, hogy ez a tetoválás nem örökéletű, mint az igaziak, de ugyanúgy kopik és nekem kizárja a variációs lehetőségeket. Mármint, ami a megjelenésemet illeti.
Főleg most, hogy egy új kispasi érkezik a házhoz, akinek valószínűleg marhára mindegy lesz, hogy nézek ki. Egy a fontos, nyaktól lefelé legyek komplett. Mer’ hogy a szemdekorom nem fogja érdekelni, az tuti. Sőt, a kezem is csak annyira, hogy elég erősen tartsam. Addig pedig elleszek az itthon fellelhető sminkcucokkal és ha úgy adódik, öt perc alatt megszépülök. (Mert azért van nekem egy párom is…) Így az az örömöm is megmarad, hogy ha egyszer újra lesz valami különleges alkalom az életemben, akkor megint alaposan kiélvezhetem a manikűrösök, fodrászok szakmai hozzáértését.
Ez olyan nekem, mint az ajándék. Ha minden nap kapnék, már nem tudnám értékelni. Ahogy a gyerekek is így vannak azokkal a dolgokkal, amelyeket azonnal, egyetlen kimondott kívánságra, szó nélkül megkapnak. Nézik egy percig, élvezik egy óráig, aztán már megint valami új kellene.
Pont ma olvastam erről egy cikket, és eszembe is jutott, hogy amíg az enyémek kisebbek voltak, a reklámokban látott, vagy barátaiktól hallott játékok utáni vágyukat úgy elégítettem ki, hogy elvittem őket a boltba. Ott bementünk a játékosztályra és addig nézegethették és próbálgathatták a csodákat, amíg meg nem unták. Ez darabonként két percig tartott, miközben én szépen elmagyaráztam nekik, hogy mi a különbség a reklámban és a kezükben tartott tárgyak között. Először még nehezen hitték el, hogy az a műanyag bábu nem igaziból lő ki tűzcsóvát, hogy a póni nem húz maga után a levegőben szivárványcsíkot, vagy hogy a legó-harcosok sem repülnek maguktól. Aztán apránként rájöttek, hogy sok minden csak a fantáziájukon múlik, ahhoz pedig nem biztos, hogy kellenek ezek az új vackok.
Mára odáig jutottunk, hogy bár sok játék felkelti az érdeklődésüket, először kérik, hogy nézzünk utána, megéri-e. Ha szembesültek például a kutyarobot hat centis nagyságával, miközben a tévében rendes állatméretűnek tűnik, maguktól is azonnal lemondanak a pénzköltésről. Ráadásul nálunk van egy olyan egyezség is, hogy ha év közben extra dolgokra vágynak, akkor a zsebpénzükhöz kell nyúlniuk. Így a kisfiam mostanában csak könyvekre és legóra költ, miközben spórol is, hogy egyszer majd neki is lehessen telefonja, a lányom pedig félrerak, mert egy okosóra a vágya. (Nem bírom róla lebeszélni…)
S hogy miből van zsebpénzük? Abból, amit én megspórolok azzal, amit magam is meg tudok csinálni: a hajvágással, a körömápolással és mindennel, amihez csak egy kis türelem és kézügyesség kell.