Ma reggel arra keltem, hogy kézen áll bennem a kisfiam és mindkét tappancsával egyszerre – enyhe terpeszben – rúgja le a bordáimat. Ehhez a fejével is ütemesen bólogatott (vagy csuklott), ami ugyebár elég cirkalmas ébresztő. Régen ébredtem már röhögve, de ma igen, mert annyira láttam magam előtt a hasamban tornázó gyermekemet. Aztán szinte azonnal bevillant, hogy atyaúristen, mindjárt megszületik (58 nap….), mi meg azon kívül, hogy kitaláltuk, hol legyen majd a helye, semmiről sem gondoskodtunk még.
Azonnal ki is ugrottam az ágyból, de aztán láttam, hogy ónos eső, meg jég, meg minden ilyenkor szokásos időjárási jelenség, és inkább aktív-anya-üzemmódra váltottam a két ébredező csemetémhez.
El is feledtem a pici tornászomat, aki időközben felvette alvópózát, bekuckózott a májam és a hasnyálmirigyem közé és elcsendesedett. Így én is hamar elhessegettem a rám váró beszerzési körutak gondolatát, mert bizony nagyon nincs kedvem még ezzel foglalkozni. Amúgy sem szeretek vásárolgatni, az a tipikus célirányos fajta vagyok inkább. Azt mondják, a harmadik gyerek már úgyis “felnő magától”.
Tény, hogy soha nem voltam annyira nagy aggódógép, hogy mérlegtől kezdve mellszívóig bármit is beszereztem volna (most se fogok, ha nem muszáj), mert mindig is hittem a szememnek: a baba szopik, a mellem laposodik, aztán a kicsi lecuppan, a tej meg csorog ki a száján. Következmény: a baba jóllakott, minden oké. Hetente a védőnő meg úgyis megméri. A gyermekeim is szépen gyarapodtak annak idején, csak nem a nagykönyv szerint. Mert mindig kevesebb volt a súlyuk, mint az átlag. Anno meg is kaptam párszor, hogy biztosan nem adok nekik eleget enni. Hiába mondtam, hogy „apjukfajták”, ne az én vaskos idomaimból induljanak ki, csak nehezen tudtam meggyőzni az akkori védőnőmet. Hát, kíváncsi vagyok, ezúttal hogy fog menni az anyaság, mert akárhogy is nézem, csak kihagytam jó pár évet.
Mindenesetre hamarosan tényleg elkezdem összeírni, mire is lenne a kicsinek szüksége. Első tétel talán a kiságy, mert mégsem árt, ha nem a földre vagy egy kis dobozba teszem le aludni, meg jó lenne egy pelenkázó is (nem mintha a kanapé nem felelne meg erre a célra).
De mielőtt jegyzetet készítenék a szükséges „baba-kellékekről”, nagyon fontos arról gondoskodnom, hogy a születendő gyermekem IQ-jának fejlődése biztosítva legyen, azaz a lehető legtöbb időt töltse az édesapjával. Éppen ezért arra gondoltam, hogy szülés után elmegyek a kedvesem helyett ügyvédnek, őt meg megkérem, hogy nevelje a picit. Egy cikk alapján ugyanis „sokkal magasabb lesz az IQ-juk azoknak a gyerekeknek, akik több időt töltenek apjukkal”.
Tény, hogy a társam nagyon okos és elfogultság nélkül mondhatom, hogy a legemberbarátibb és legsegítőkészebb ügyvéd (ez itt a reklám helye, bocsi), de csak azért, hogy a Magyarországon kapható – azt hiszem – legfiatalabb magazinban kitöltsük a rendelkezésre álló flekkeket, ilyen hülyeséget azért nem írnék. Hát persze hogy nem azért lesz a gyereknek magasabb az IQ-ja, mert az édesapja sokat foglalkozik vele, hanem azért, mert egyáltalán bárki is sokat foglalkozik vele! Na.
Az én édesapám például kiskorunkban nagyon keveset volt otthon, mert hajnalra járt dolgozni és csak estére ért haza. Ha szerencsénk volt és hétvégén velünk tudott lenni, igyekezett ugyan a kihagyott időt pótolni, de mégsem állíthatom, hogy a mostanság ideálisnak mondott időmennyiséget töltötte volna a családja körében. Valahogy mégsem lettünk „hülyegyerekek” és bár a testvéreim IQ-járól hivatalosan nem nyilatkozhatok, azért egyikünké sincs a béka feneke alatt. Szóval a cikkben említett kutatás is csak azt bizonyítja, hogy egyrészt biztosan kellett valakinek a szakdolgozatához egy ilyen feladat, másrészről viszont azt, hogy szülői státusztól, nemtől függetlenül foglalkoznunk kell a gyermekeinkkel. Szerencsés dolog, ha van két szülő, meg nagyszülők, meg szerető rokonság, de ha a gyermek csonkacsaládban nő fel, akkor is csak egy a lényeg: foglalkozzunk vele és szeressük őt mindennél jobban, túlzásba esések nélkül.
Drága Apukák, nehogy félreértsetek! Nagyon kelletek nekünk! Mindennél jobban! De ez a cikk bizony csak egy hiúságot legyezgető, sörözés mellett melldöngetősen hangoztatható hülyeség (még akkor is, ha az utolsó sorban igyekszik némiképp kompenzálni az állítását).