Úgy látszik, a tegnapi téma sem áll meg egy bejegyzésnél, mert ismét levelet kaptam (life, nánánánáná), ami feladat elé állított: mélyen magamba kellett néznem. Nem mintha olyan nagyon akartam volna, mert szerintem nincs ember, aki szívesen szembesül a maga gyarlóságával, de aztán be kellett mennem a gyermekeim iskolájába és onnantól kezdve nem volt menekvés.
A nyolcadik hónapban járva az a kiváltság ér, hogy bemehetek az aulába és leülhetek az egyik kanapéra, amíg a gyermekeimre várok. Mivel a kisfiamnak még tömegsportja volt, bőven ráértem szemlélődni. És akkor bevillant a múlt: tárárárá! (Hullámosodó képek, lassú áttűnés, blende. Ahogy kell.)
Nos, amire emlékszem, az az – és most nagyon őszinte leszek -, hogy általános iskola végén direkt kerestem, mitől lehetnék szomorú: gondokat akartam. Igen, gondokat. Mert nekem nem voltak.
Akkoriban a legfontosabb olvasmányunk az a bizonyos IM, az Ifjúsági Magazin volt, amit minden általános iskolás diáklány falt (a Bravo, meg a Denise szörnyűségek mellett). Szerdán rohantunk a postára, összedobtuk a pénzt és megvettük a havi lapszámot. Ennek a magazinnak volt egy „Pszichológus válaszol”-szerű rovata, amibe én önző és hülye módon be akartam kerülni a levelemmel. Írtam hát az újságnak. Nem kreáltam hazugságokat, de az a gond, amit felvázoltam, már akkori fejjel sem volt olyan kaliberű, hogy szót érdemelt volna. A pszichológus mégis válaszolt, viszont “csak” postai úton, így az újságba nem kerültem be…
Most sem értem azonban, miért akartam, hogy valaki felfigyeljen rám, vagy foglalkozzon velem, miért vágytam sajnálatra, hiszen jól ismertek a faluban, a suliban, és általában kedveltek is. Olyan tipikus központi figura voltam, vezető egyéniség. Végképp nem tudom hová tenni, mire kellett volna még több figyelem, miért akartam a szomorúságot. De mégis ez volt a helyzet, és a gimiben is ugyanez folytatódott.
Ott már a koli-falamra is ráfestettem egy felhőt, ami eltakarja a napot és odabiggyesztettem, hogy “Szomorúság is kell”. Magammal akkoriban már volt bőven bajom: kövér voltam. A tesóm évfolyama nem is értette, hogy lehet egy olyan szép lánynak ilyen húga, mint én, és bizony én sem. Hát tettem ellene, le is fogytam valamennyire. Aztán csináltam sok baromságot, ami miatt végre tényleg egyre szomorúbb lettem és egyre több VHK-t, PUF-ot és Nirvanat hallgattam. Aztán gimi utolsó évére vissza is szedtem minden elhagyott kilómat. Duplán. És ezzel az összes önutálatomat is. Akkoriban azzal védekeztem magam előtt, hogy nehéz egy csinos nővér és egy szép húg között így kinézni, meg különben sem lehet engem igazán szeretni. Mármint a fiúknak.
Aztán munkanélküli lettem és igyekeztem megint lefogyni. Tettem érte, sikerült. Aztán főiskolás lettem, és végre úgy isten igazából szerelmes. Fogytam, híztam, fogytam. Volt egy hosszú, állandó párkapcsolatom, mégsem tartottam magam semminek és senkinek. Nagyon befolyásolható voltam. A szomorúság tehát vitt tovább. Aztán magánéleti válságok, félresikerült kapcsolatok jöttek, megromlott házasság és további jojózás a súlyommal.
Szánalmas így visszanézni, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is volt semmi gondom, mégis úgy éltem meg az első 39 évemet, mint egy nehéz küzdelmet. És ha ténylegesen lecsupaszítom az egészet, ha valóban teljesen őszinte akarok lenni, mindezt azért, mert nem úgy néztem ki, ahogy a címlaplányok. Kifelé ezt nem mutattam, és mindig mindenkinek tök jó tanácsokat tudtam adni az önelfogadásról, de alig voltak olyan napok, hogy ne zokogtam volna bele a – párnát nem használván – lepedőbe.
A kövér korszakokban igyekeztem elviselni a csúfondáros megjegyzéseket (voltam én is Padödö, meg kommunista tehén – klassz kis szófordulat, elképzeltem a vörös állatot, ahogy tervszerűen tejel), amikor pedig éppen lefogytam, igyekeztem úgy is látni magamat, mint aki tényleg nem kövér már. Ez persze nem sűrűn sikerült és 39 évesen is csak pár hónapig.
Hadd ne mondjam el, hogy ez az állandó frusztráció hogyan hatott az életem más területeire. Ami másnak természetes, az nekem kínszenvedés volt (tornamez viselése, nyáron rövidebb ruházat, mert már tényleg meggyulladtam a hosszú nadrág-hosszú ujjú kombóban, a “jaj-istenem-csak-strandra-ne!”, nem beszélve a nőiségem megéléséről).
Bevallom, mindig irigyeltem a bulimiásokat és az anorexiásokat, hogy ilyen kitartóak és jól le tudnak fogyni. Félreértés ne essék, soha nem akartam úgy is kinézni, ahogy egy valódi anorexiás beteg, de azt csodáltam, hogy képesek nem enni. Én bármit sportolhattam (ahogy tettem is mindig), mégsem lettem soha igazán csinos, mert minden egyes falat, még egy almacikkely is meglátszott rajtam.
Úgy látszik, harmadszorra kellett ahhoz babát vállalnom, hogy végre kiderüljön, pajzsmirigy-gondjaim lehetnek (ami természetesen nem teszi semmissé, hogy mindig is szerettem enni). Persze ez még mindig nem fix, mert az is előfordulhat, hogy az értékem csak a terhesség miatt ötszöröse a normálisnak. Ha azonban mégsem, életem végéig szedhetem a hormontablettákat, hogy kordában tudjam tartani a testemet és ne a cigaretta legyen az egyetlen éhségcsillapító eszközöm.
De ez majd csak egy év múlva derül ki.
Addig pedig nézem a sok alsós gyereket a lányomék sulijában, akik már most vaskosak (tudom, mindez a gyorskaják, a nem törődöm szülők miatt is lehet, de mi van, ha mégsem?), és azon gondolkodom, hogy vajon mikor kerülnek bele ők is ebbe a szörnyű kálváriába. Mikor mondja nekik először egy srác vagy lány, hogy dagadt vagy, nézzél magadra. Mikor kezdenek el először titokban zokogni, mert nem csinosak és mikor, hány év múlva tudnak majd úgy tükörbe nézni, hogy “Hm, nem is rossz.” Mert nálam ez volt eddig a legdicsérőbb ön-mondat. De ha ismét lefogyok a tavalyi állapotomra, már most megfogadom, hogy újra bemutatkozom magamnak és eleresztek egy klassz bókot. Mert nem normális, hogy az ember mindenkori alaphangulatát a kinézete határozza meg. Hiába is legyen bármennyire okos, művelt, intelligens. Mert eszerint mégsem eléggé az.
És senki ne mondja, hogy a super size modellek időnkénti címlapra kerülésével jó irányt vett a világ. Nem, ezek azok a tipikus kivételek, amelyek erősítik a sugallt szabályt, hogy ha nem vagy csinos, nem vagy jó nő. Legalább is az életed korai szakaszában semmiképp. És lássuk be, ez nagyon befolyásoló időszak a későbbiekre nézve. Mert a super size modellek ilyetén kiemelését csak még megalázóbbnak gondolom a teltebb nők számára: látod, ő kövér, mégis címlapra kerülhetett. Ebből a magamfajta ugyanis csak egy szót hall meg: kövér. Mert sajnos a kinézet igenis számít, ha akarjuk, ha nem.