Nagyon nem szeretek olyan dolgokról véleményt nyilvánítani, amelyeket nem jártam teljesen körbe, most azonban óvatosan, de egy picit kivételt teszek. Sportszerető családban nevelkedtem, magam is jó sokáig sportoltam, s ha nem lennék éppen terhes, most is biztosan rúgnám a bőrt hetente legalább egyszer. Apu kb. 100 évig évig focizott, anyu súlyt lökött, nagyapám tornász volt, egyik nagynéném többek között testnevelő, egyik nagybátyám tájfutó, a húgom kézizett, a nővérem kosarazott, én, mint említettem, mindent csináltam a néptánctól kezdve a futáson át a labdajátékokig, az unokaöcsém kajakozik, a többi családtagot pedig meg sem kísérlem felsorolni. Minden sportot szeretünk, legyen az darts vagy asztali tenisz, sífutás vagy lövészet, és ezt igyekszünk is átadni a kicsinyeinknek.
Éppen ezért nem feltétlenül tudok már szó nélkül elmenni a hazai sportélet körüli botrányok mellett. Nem, nem a kajakosok végül nem is létező doppingvétsége vagy a Katinka körüli hajcihők kapcsán írok ma. Egy Csollány Szilveszterrel készült interjú adta a lökést. Nem tudom, van-e valaki az országban, aki őt ne szerette vagy tisztelte volna. Úgy vélem, a médián keresztül “átjutó” személyisége senkinek sem szúrhatott szemet, a sportteljesítménye pedig önmagáért beszél. Teljesen meglepődtem, hogy már 17 éve van annak, hogy megnyerte Sydney-ben az Olimpiát. Esküszöm, most is magam előtt van az az izgalmas versenye. Nos, ez az ember ma – az ő szavaival élve – háztartásbeli. Nem tud itthon elhelyezkedni. Emlékszem, pár évvel ezelőtt is – talán még az izlandi munkáját megelőzően -, készült vele egy interjú. Már akkor sem értettem, hogy-hogy nem tud egy ilyen kaliberű ember itthon boldogulni. Most ugyanezt olvastam róla, ezért felmerült bennem – mert nagyon nem szeretek elfogult lenni -, hogy esetleg vele van a baj. Nekikezdtem hát a keresgélésnek, de nem találtam semmit, ami Csollány ellen szólt volna. Gondoltam, jöjjenek hát a “tuti nyerő” kommentek, mert azok között biztos találok valamit, ami segít meglátni a másik oldalt. De semmi. Illetve talán csak egy. És emiatt is ülök most a gépnél.
A kommentelő arra az egy negatívumra hívta fel Csollány Szilveszterrel kapcsolatban a figyelmet, hogy valószínűleg sehol sem volt neki jó (Izland, Ausztria, stb.), mert a családja miatt mindig hazajött. Nos, ha elolvassátok a cikket, láthatjátok, hogy ez kissé egyszerű megnyilvánulás a hozzászóló részéről. Ráadásul úgy vélem, igenis ez az egyetlen dolog (értsd a család) a földön, ami miatt érdemes a saját megelégedettségünket háttérbe szorítani és a legjobb helyet is otthagyni. És mivel megfogadtam, hogy csupán asszociálok a hírekre, ismét csak a saját életemben találtam meg a kapcsolódási pontot.
Na nem, soha nem voltam olyan tehetséges, mint a fent említett sportolóink, még ha tájfutásban ígéretesnek is tűntem. Ráadásul soha nem lettem volna olyan kitartó, állhatatos, őrült, ami az élsportolói léthez kell. De az biztos, hogy a gyerekeimért én is ott hagytam volna Izlandot, ahogy meg is tettem ezt a multi munkahelyemmel kapcsolatban.
Most először (és nem biztos, hogy utoljára) írok a volt cégemről, mert sajnos sehogy sem hagy nyugodni az a közel öt ott töltött év, aminek köszönhetően alapjaiban változott meg az életem.
Nézzük sorjában, egyszerű pontokba szedve egy híres multi hatását a hétköznapi ember megítélésére.
A “civil” barátaim megjegyzései:
“Hűha, tényleg ott dolgozol? Nem semmi!” (Miért is? Ez is pusztán egy munkahely, csak sokan ismerik a nevét.)
“Hú, és klassz kis szolgálati autót is kaptál, mi?” (Nem, dehogy. Az csak a kiváltságosoknak járt. Egy multin belüli élet is ugyanolyan, mint egy országon belüli. Megvannak a kasztok, nincs egyenlőség, és nehezen érvényesülhetsz egyenes derékkal. Meg amúgy sem voltam hajlandó meghosszabbíttatni a jogsimat, amíg ott voltam, annyit piszkáltak vele. Ráadásul a munkakörömhöz marhára nem is kellett.)
“Jól felvitte Isten a dolgodat, gondolom, rendesen meg is fizetnek!” (Igen, jó fizetést kaptam ahhoz képest, amit pedagógusként kerestem, de sajnos nem eleget ahhoz, hogy egyedül is el tudjam tartani a gyerekeimet.)
Multis kollégáim megjegyzései:
“Ebben a harisnyában nem jöhetsz el erre a rendezvényre, menj haza, öltözz át!” (Fekete helyett ugyanis vöröset vettem fel a vörös nyakláncomhoz és fekete ruhámhoz egy új kamion bemutatójára, ami vörös volt (vagy fekete:-)). Tudni kell, hogy nem volt külön dresscode, és aki ismer, tudja, hogy azért van némi ízlésem.)
“Ma munkaebédet tartunk ebben és ebben az étteremben, ugye, mindenki jön? (Volt, hogy azt mondtam, bocs, de nekem már megint nincs erre pénzem. És igen, volt olyan, hogy a cég pénzéből állták a cehhet, ami azért nagyon megalázó tud lenni.)
“Nézd, én innen szoktam új ruhákat rendelni, szerintem nézd meg te is!” (Aha, majd, ha kifizettem a gyerekek menzáját, az orvost, az albérletet, a rezsit, stb. )
“Te nem jársz manikűröshöz? Magadnak csinálod? Pedig megéri!” (Ezek után no comment.)
Órákig sorolhatnám. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nagyon sokan nem piszkáltak azért, mert nem a “cool lady világ” született megtestesítője, hanem egy alterrockos családanya voltam/vagyok, aki igenis tudott alkalmazkodni a céges követelményekhez és még a száját is be tudta fogni. Azóta például hordok magassarkút. Na ugye.
Ami nekem igazán fontos volt, hogy mindenki elismerte a munkámat a sajtós kollégáktól kezdve a stuttgarti feletteseimen át a többi részleg és a gyár vezetőségéig, egyedül a közvetlen, magyar felettesem nem. A céges barátaim mindenféléket mondtak, hogy mi lehet ennek az oka, és egyet is értettem velük. Egyszerű emberi dolgok/tulajdonságok ezek, amelyeket itt nem akarok kitárgyalni, mert egyedül a volt főnökömet érintenék azok a mondatok, amelyeket szívem szerint leírnék.
De tény, hogy későbbi döntésemben a céggel szemben nagy szerepet játszott az is, ami a fenti cikkben Csollánynál: a családom mindennél előrébb való. Fontos persze, hogy jól legyek, hogy jól érezzem magam, de aki szülő, tudja, hogy maradéktalanul csak akkor lehetünk boldogok, ha a gyerekeink is azok. A napi 10-12 óra meló és az éjjel-nappali készenlét viszont elvett tőlük. Én pedig már nagyon nem voltam jól, a folyamatos ellehetetlenítés miatt le is betegedtem, ezért úgy döntöttem, felmondok. A gyerekeimnek egészséges anya kell.
Az orvosommal megbeszéltük, hogy részt veszek egy hosszú kezelésen, ami addig tart, ameddig én akarom (ergo nyár végéig), addig normális táppénzt kapok, felépülök és emelt fővel eljövök a cégtől.
A főnököm tudta, hogy szükségem van egy kezelésre, hiszen pont ő kérte korábban, hogy ha lehet, halasszam a dolgot tavaszig, amíg kevesebb nem lesz a meló. Tavasszal kérte, hogy toljam el nyárig, mert ugyan megígérte, hogy elenged két hét táppénzre, de ezt most inkább visszaszívná. Megint nyeltem, de akkor már a testem szólt közbe és nyár előtt egy kicsivel lerobbantam. Ekkor ért az a meglepetés, hogy táppénzről behívtak és “közös megegyezéssel elküldtek”. Mivel tudták, hogy ez így törvénytelen, nem fogadták el a táppénzes papíromat, adtak inkább fizetést arra az időre is, csak menjek el. Hál’ Istennek mindig is jó voltam matekból (amit a főnököm az istennek sem látott be a cégnél, pedig a munkám egyik részét pont a budget kezelése tette ki), így villámgyors fejszámolást követően rájöttem, hogy jobban járok a cégem eme aljas húzásával, mintha az eredeti hosszú táppénzes ötletemnél maradok. Igen, kellett a gyerkeimre a pénz. Aláírtam hát az elém tolt papírt és még akkor sem szóltam semmit, amikor megdícsértek, hogy milyen felnőttként fogadtam a hírt. (Na, csak ezért a mondatért kellett volna rájuk borítani az asztalt! Főleg azok után, hogy amikor behívattak az irodába otthonról, hogy elküldjenek, a szöveg az volt, hogy amíg betegszabin vagyok, kellene a gépem a helyettesítő kollégának, vigyem be.) Természetesen a cégnél úgy híresztelték el, hogy egyszerűen bementem és felmondtam, ezért először nem is értettem, miért jönnek a kollégáktól a kérdések, hogy miért hagytam ott őket…
Szóval Csollánynak igaza van. Én is hazajöttem volna külföldről a családom miatt és én is váltottam volna, ha ezt kívánja a család érdeke. Csak azt sajnálom, hogy itthon, a híres magyarok, az összefogást, emberszeretetet hirdető hazafiak már megint nem becsülnek meg egy embert, aki csak a tudását szerette volna átadni a magyar ifjúságnak. Ennyit rólunk.