22. mondat: “Tehát van választásom?”
Minden kedden reggel kezdődött, amikor hajnali fél hatkor arra ébredtem, hogy leszakadnak a lábaim. Miután a gyermekeket elindítottam az iskolába, kivánszorogtam a fürdőbe és forró vizet engedtem magamnak. Két órát feküdtem benne, de a fájdalmaim nem múltak. De nem, nem is ezzel kezdődött minden, hanem a drága kisfiammal, aki múlt héten hozott haza valami klassz kis gyilkos vírust.
(Na, kezdek olyan lenni, mint nagyika, aki mindig előszeretettel mesélt a falubeliekről, s mi igyekeztünk marha okos fejet vágva követni őt, pedig fogalmunk sem volt, kiket takar az M.Márta, K.Márta, T.Márta család, nemhogy emlékeztünk volna minden utcára, hajdani szomszédra, élettörténetre. S mindezt tette azért, mert fontosnak tartotta, hogy az éppen aktuális beszédtéma háttértörténetét is tökéletesen ismerjük. Ezt szolidabban, de anyu is kezdi követni, és ahogy észrevettem, lassan én is.)
Nos, a lényeg, hogy szépen, fokozatosan lerobbantam, és természetesen a lehető legrosszabbkor. Mert életemben először nyugodtan készülődhettem volna a Karácsonyra, mosolyogva pucolhattam volna az ablakokat, szívhattam volna fel az összes rohadék poloskát, aki nálunk bújt el a fagyok elől és dalolászva válogathattam volna ki a gyermekek ágya alól a széthullajtott, extra fontos papírfecniket a porcicák közül. De nem, helyette tegnap éjjel inkább boldog ünnepeket kívántunk a helyi ügyeletes doktornőnek. Ő nagyon szépen megköszönte, aztán azt javasolta, jó kívánságainkkal keressük fel a kórházat is, ott is biztosan nagy szeretettel fogadnak majd.
Mit tegyen hát az ember fia három nappal Szenteste előtt, mikor édes kettesben akár otthon is pihenhetne? Hát persze, hogy elmegy a napokban éppen elhíresült kórházba, ha már odatartozik. Édes párom egy ideje nem járt már arrafelé, de most elmerengve sztorizgatott arról, hogy nem is olyan régen milyen életmentő műtétsorozatokat hajtottak itt rajta végre, és hogy hogyan próbálta kivédeni az egyik orvost, akit a betegek csak hentesként emlegettek.
Amikor megérkeztünk és túl voltam az első sokkon, hogy mennyi beteg van a sürgősségin, felmentünk a negyedik szintre bejelentkezni. Ott édes párom összemosolygott az ügyeletes nővérrel, aki persze emlékezett rá (nem is csodálom, amilyen állapotban akkor anno bekerült ide). A folyosón kellemes csönd volt, középén állt egy karácsonyfa is. Aztán Kedvesem megmutatta a volt kórterme ajtaját, megvizsgáltunk egy átlátszó sebtapasszal lezárt szekrénykét a folyosó falán, és vártuk az orvost. Addigra már se hangom, se erőm, a tüdőm lángolt, a torkom égett, minden bajom volt. És akkor megjött a doki, aki persze nem volt más, mint a hentes. Naná.
De jelentem, itthon vagyok, hangom továbbra sincs, a torkom még mindig fáj, de már nem ég a tüdőm és bízom benne, hogy nemcsak három órát fogok aludni ma éjjel. Mert a doki nagyon rendes, sőt, kifejezetten kedves volt (bár amikor a nyelvemet egy szalvétával körbecsomagolta és jól kihúzta, majd a spatulával lenyúlt, majdnem lehánytam, bármilyen illemtudó vagyok is). Felírt erős szereket, amelyek nem ártanak a babának, adott pár tanácsot, felállította a diagnózist, és nem utolsó sorban tényleg örült a karácsonyi jó kívánságaimnak.