19. mondat: “Mert annyira erőt vesz rajtatok az illúzió, olyan mélyen belesüppedtek a káprázatba, hogy nem tudtok túllépni rajta.”
Elöljáróban leszögezem, nem a média által nyújtott illúzióról lesz szó. Nem is a sztárpárok válása miatti egyszeri ember illúzióinak eltűnéséről, sőt semmi köze nincs a politikai megtévesztésekhez. Ez nekem rázós téma. Két lehetőségem van ugyanis: vagy színt vallok a saját hitemről, vagy nem. Ha az előbbi történne, akkor sokan elmenekülnének, vagy hülyének néznének, ha az utóbbi, akkor nagy valószínűséggel egy “10 dolog, amit…”-kezdetű anyag születne. A tét elég nagy …. lenne, ha érdekelne, hogy hülyének néz-e valaki vagy sem. Természetesen vannak emberek, akiknek számít a véleménye, de pont azzal kapcsolatban, hogy mit gondolok az illúzióról, ergo kiállok majd a véleményem mellett, marhára nem. Pedig nem is volt olyan régen, hogy semmi más nem számított, csak hogy mit gondolnak rólam az emberek. (Gondoltam is rá, hogy kitanulom a pszichológiát:)).
Tipikus extrovertált, és éppen ezért külső kontrollos ember vagyok, aki most már tudatosan dolgozik azon, hogy ez a külső kontroll, vagyis hogy mások véleményétől függjek, megszűnjön.
Bár kívülről mindig úgy látszott, hogy magabiztos vagyok, aki akkora igazságérzettel bír, hogy eltántoríthatatlan a saját maga által választott úttól, belül valójában egy állandóan önmarcangoló kislányt takar. Illetve takart. (Most is vannak ugyan visszaesések – ld. terhességgel járó önelnemfogadás, de szerencsére sokkal kevesebb.)
Mi az, ami megmaradt? Igazságérzet, makacsság (enyhülő), őszinteség a végtelenségig, nyíltság (javuló), hajlam az önutálatra (ritkuló), befelé fordulás (a versekben, a blogban igyekszem kiélni). Mi az ezek közül, ami miatt a legtöbbször szívok? Az őszinteség. Mit tartok a legfontosabbnak hát? Az őszinteséget. Lehetek mindig őszinte? Nem. És ez bizony megbetegít. Hallom, ahogy azt mondjátok, dehogynem! Miért ne lehetnél? És én is ugyanazt kérdezem majdnem minden nap. Mégis vannak olyan esetek, amikor jó mélyen le kell nyelnem a véleményemet, ha nem akarok fájdalmat okozni. S ha ilyenkor eszembe jut, hogy mit is gondolok az illúzióról, akkor szívem szerint kinyitnám a számat, hogy az életem minden területén tiszta vizet öntsek a pohárba.
Na jó, színt vallok: szerintem a világ, amiben élünk, hamis. Nem, ez így nem jó. Szóval a világ, amiben élünk, álvilág. Platon barlangja megvan? Szerintem még mindig benne vagyunk. Mert a világunk nem más, mint egy számítógépes játék, amiben az összes lehetséges játékkimenetel előre be van programozva. Vannak különböző szintek, szintenként kismillió végkimenetel, mi pedig elindulunk valamelyiken és játszunk. Vagy hamarabb elveszünk, vagy végignyomjuk a partit. Csak rajtunk múlik. Közben számos beprogramozott dologgal találkozunk, megszámlálhatatlan eseménynek leszünk a részesei, és rengeteg játékostárssal hoz minket össze a “sors”. Másodpercenként hozunk döntéseket, az eredmény mindig 0 vagy 1. Hasonlít ez a Mátrixhoz, de mégsem az. Akit bővebben érdekel, olvassa el azt a könyvet, amit éppen ehhez az asszociációs játékhoz használok. Szóval az élet illúzió, lego-világ, és nem egyszeri. A játékot többször el lehet kezdeni és állandóan van mit tanulni.
Jelenleg csak egyet tudok, hogy nem mindig érzem jól magam a mostaniban. Nem feltétlenül a politika miatt, nem feltétlenül az emberek miatt, akik – ahogy korábban is kifejtettem – állatok (bár ez sértés az állatvilágra nézve), hanem amiatt, hogy ilyen nehéz őszintének lenni. S itt visszakanyarodtam a kiinduló ponthoz. Sokszor azért szeretnék az írásaimban is teljesen őszinte lenni, hogy tanítsak. (Meg is kapom, hogy ez kitárulkozás.) Nem én vagyok a legfőbbek legfőbbike, igaz, de hiszem, hogy ilyen fiatalon is jól tudom, miért (lenne) fontos, hogy soha ne hazudjunk. Volt idő, amikor én is megtettem. Sőt, igazán profi szintre vittem a “csalást”.
Az első komoly hazugságomat hét évesen követtem el, amikor otthon felejtettem a tolltartómat, s mivel tudtam, hogy fekete pont jár érte (ez is milyen már?!), inkább eljátszottam, hogy beteg vagyok, csak hogy a tanítónéni még becsengő előtt hazaküldjön. (Falun simán egyedül jártunk-keltünk, nem volt mobil, hogy értesítsék a szülőt, maximum riadólánc, de az ebben az esetben nem volt éppen hasznos.) Szóval hazamentem “nagybetegen”, gyorsan beraktam a tolltartómat a táskámba és könyörögtem az iskolai szünetben hazaugró anyukámnak, hogy ne küldjön orvoshoz. Tudni kell, hogy nagyon féltem a dokitól, főleg az injekciótól. Amikor ovis voltam, alig bírtak kirángatni a rendelő sarkából és feltenni a betegágyra, annyira ellenkeztem. Mikor végül a dokinak anyukám segítségével ez nagy nehezen sikerült, és ketten le tudták fogni az összes kapálózó végtagomat, egymásra néztek és felnevettek, mert nem volt kéz, ami beadja az injekciót.
Visszakanyarodva hazugságaim történetéhez: ez az első apró “csíny”, ami egyébként nagyon nagy lelkifurdalást okozott, sokáig visszatartott a további hazugságoktól. Aztán kamaszkoromban minden megváltozott: gimiben tökélyre fejlesztettem a puskázást (az is becsapás), ha nem akartam suliba menni, fantasztikusan el tudtam játszani a beteget (egyszer még kórházba is kerültem két napra….), és tettem egy-két olyan dolgot, amelyre nem vagyok büszke. Aztán elegem lett, és mire eljött az utolsó gimis év, elhatároztam, hogy itt a vége. Igazan (van ilyen szó?) akartam élni. Mindenben. Aztán persze jó kis dolgok történtek velem, amelyek ismét visszavetettek életem néhány területén amúgy igen erős elhatározásomban, de most már örömmel ki tudom jelenteni, hogy minden hazugságomtól megszabadultam, pontosabban minden hazugságomat meggyóntam az érintetteknek. A számítógépes játék újabb szintjére léphettem, amely viszont sokkal nehezebb, mint az eddigiek. De most kell kitartanom, mert az én tízparancsolatom első pontja a “Soha ne hazudj!”. Abban a pillanatban, amikor rákényszerülök például arra, hogy másokra való tekintettel megjátszam magam (nekem ez is hazugság), megbetegszem. Ezért voltam a házasságom utolsó éveiben lerobbanva, s ezért kerültem hosszabb táppénzre a multis időszak végén is. Most csak a torkom fáj irtózatosan és keresem a lehetőséget, hogy mihamarabb elmulaszthassam anélkül, hogy bántanám a számomra fontos embereket. Mert illúzió azt hinni, hogy az őszinteségem mindenkinek jó, hiába csak játék itt ez az egész világosdi.