Vigyázat, ez most kissé csajos lesz.
13. mondat: “Kijelented, hogy ‘Vess ki az elmédből minden negatív gondolatot’; mintha azt mondanád, ‘Mászd meg a Mount Everestet – lehetőleg tízórai előtt’.”
Na, ez a mondat is kapóra jött. Főleg mert én, a pozitív gondolkodás hirdetője, követője, időnként nagyon nem tudok nem negatív lenni. Emlékszem, amikor fősulin a “Positives Denken” volt a téma, nagyon feleslegesnek és álszentnek éreztem az egészet. (Előző bejegyzésemben írtam, hogy belém ivódott a nyugati gondolkodás helyességének megkérdőjelezése.) Eltelt 20 év, és teljesen máshogy látom a dolgokat. Nyáron nekikezdtem egy új “projektnek”, miszerint híres költők szomorú verseit írom át pozitívvá. Született is hetente egy átirat, de aztán egy időre abba maradt, mert ha hiszitek, ha nem, megviseltek a lehangoló versek. No meg persze a terhesség is közbeszólt. Rendesen rosszul voltam az első öt hónapban, így mindenhez volt kedvem, csak vidámkodni nem. Ideig óráig le tudtam magam győzni, de a negatív kedélyállapot megmaradt. Igen, tudom, van olyan, hogy terhességi depresszió. Amúgy is jó tudok lenni a szélsőséges érzelmek képviselésében. No, ezt tehát fokozta a napi szinten rám rakodó zsírmennyiség. Ez azért volt különösen nehéz, mert életemben először végre elégedett voltam az alakommal, erre puff, köcsög. Tesóim és a legközelebbi barátaim tudják, hogy ez komoly szenvedés nálam és nem megjátszás. Odáig tud fajulni önutálatom, hogy egyszerűen nem megyek emberek közé, a barátaimhoz meg végképp nem. Nincs az az Isten, hogy így lássanak!
Itthon van négy tükör. Egy picike az egyik polcon, amibe sosem nézek bele (igaziból csak dísz, mert szép a kerete), aztán van egy egész alakos IKEA-s, ami azt hiszem, a valóságot mutatja. Aztán van még egy közepes a gyerekeknek, ami klasszul soványít, valamint van a fürdőszobai szekrény tükrös ajtaja, amiben a legkövérebb vagyok. Ha rajtam múlna, most egy tükör sem lenne a lakásban, de sajnos nem tehetem meg, hogy eltüntetem őket. Nem tudom, hány kilót szedtem fel, mert csak a védőnőnél mérem magam (kötelező), de minimum 16 kg-ra saccolom. Pannival 21 kg-t híztam, Donival 18-at, de most azt mondta az endokrinológus, hogy úgy beállítja az alul működő pajzsmirigyemet, hogy nem lesz gondom. Hát tévedett. Még van három hónap a szülésig, és már olyan vagyok, mintha mindenórás lennék. Legalább is szerintem, meg a szerint a nő szerint, akivel a Mikulás-kamionnál találkoztam és három hét múlva szül. Azt hitte, hogy én is akkor fogok… Mondjuk a kórházban legutóbb, amikor trombózis-gyanúval vizsgáltak ki és éppen a lábaimat hasonlítgatták össze, bejött egy doki, aki váratlanul megkérdezte: “Úr Isten, magának mióta ilyen a hasa?” Majd némi szünet után: “Vagy terhes?” Most mondjátok meg, ezek után milyennek lássam magam?! Még álmomban sem hagy békén ez az egész, ami azért is szégyenletes minden eddigin túl, mert van egy saját hitvilágom, amelyben ezek a földi baromságok egyáltalán nem számítanak, nem fontosak. És mégis le bírnak teperni a földre.
Pont ezért elhatároztam, hogy ha véget nem is tudok vetni az önsirámaimnak, igyekszem máshogy látni a testemet. Ez elég nehéz, mert a nőgyógyásznál csupa csinos és vékony kismamát látok, amit borzasztóan felháborítónak találok. Nekem még arra is külön oda kell figyelnem, hogy a cipzáros melegítőfelsőmmel be ne csípjem minden nap a hasamat, vagy hogy ne menjek neki főzés közben állandóan a tűzhelynek. (Esküszöm, nem érzem a határaimat.) Az egy dolog, hogy az öltözés-vetkőzés, a kádba be-ki, a cipő fel-le mennyire komplex feladatok mostanában, de hogy állandóan leejtek valamit, amit fel is kellene vennem a földről, na, az már igazi 7-es erősségű tornagyakorlat. De nem adom fel, küzdeni fogok. Ma előkerestem a neten a leghíresebb super size modellek képeit, hogy edződjek. Aztán megnéztem híres sztárok átváltozásait, akik egy-egy szerep kedvéért rengeteget híztak, aztán fogytak (nem normálisak). Esküszöm, utána tényleg jobban éreztem magam….egészen addig, amíg el nem mentem az egyik tükör előtt…. És félreértés ne essék, nagyon nem szeretnék biztató kommenteket kapni. Nem azért született ez a bejegyzés. Bízom benne viszont, hogy talán így a többi kismama is látja (aki nem maradt pofátlanul csinos), hogy nincs egyedül a súlyproblémáival – mert hiszem, hogy a terhes nők zömének ez gondot okoz. És azt is tudom, hogy le fogok tudni újra fogyni. Egyszer már sikerült. De addig maradnék a négy fal között és időnként megkérem a családomat, hogy jó szögből készítsenek rólam “helyzetjelentő” képet.