Kilencedik mondat: “Nem azt mondtad nekem, hogy az időről fogsz beszélni?”
Na, “puff, köcsög, oda az aludttej” – mondaná anyukám erre a mondatra. Egyrészt azért, mert a nagycsaládban mindenki ilyen belső, titkos nyelven beszél, másrészt azért, mert ez a mondat egy kérdés, amire inkább válaszol az egyszeri ember, minthogy asszociál. Szóval, “puff, köcsög”, meg “kellett nekem szabadcsapat”.
Körülbelül 12-13 éve összegyűjtöttem a családunkban előforduló szólásokat, amelyeket csak a bennfentesek ismertek/ismernek. Sokáig nem tudtam én sem mindegyik jelentését, de ahogy cseperedtem, s lettem egyre értelmesebb (hi-hi), annál inkább értettem meg a jelentésüket. Vannak persze olyanok, amelyekre újra és újra rá kell kérdeznem, mert bár használom, az eredetét mégis mindig elfelejtem. Ilyen például a” Na, ott vagyunk, ahol a mádi zsidó!” vagy a fent már említett “Kellett Neked szabadcsapat!”. Kedvencem a “Vissza imádság, nem túrós a béles”-szállóigénk, amelyet mostanában a “Pláne” kifejezéssel rövidítünk. No, de vissza az eredeti mondathoz, mert a végén még jogossá válik a kérdés. Nem mintha lenne kedvem az időről értekezni. Megtettem ezt főiskolás koromban, amikor a filozófia szeminárium jegye egy beadandón múlott. Emlékszem, nagyon elégedett voltam a munkámmal. Szerettem a filozófiát, komolyan vettem a házi dolgozatot is. Viszont alig volt időm a megírására. Sokat olvastam akkoriban a témáról, még Assisi Szent Ferenc is előkerült, de hiába bármilyen igyekezetem, nem tudtam időben leadni a beadandót. Bementem hát a tanszékre, hogy megkeressem tanáromat fél nap haladékért. Nem volt bent. Addig könyörögtem az ott lévő titkárnőnek, amíg nem tárcsázta az oktatóm otthoni számát. Fontos volt, hogy beszéljek vele, mert ezen múlott, hogy elmehetek-e szigorlatozni nyelvészetből és utána lediplomázhatok-e. Fél nap. Ugyanis reggelig kellett volna személyesen leadnom a dolgozatot, de én csak délután tudtam megjelenni a tanszéken. Ha nem kapom meg a jegyet, csúszok egy fél évet, amit nem engedhettem meg magamnak. Szóval sikerült felhívatnom a tanáromat, aki nagyon hajlíthatatlan volt és kifejezetten megalázóan beszélt velem. Igyekeztem nem sírni. Végül megkérdezte a maga stílusában, hogy tudnék-e mondani csak egy jó kifogást is, amiért engednie kellene az elveiből. Éreztem, hogy most megy el minden erőm. Nem akartam erre fogni, de végül kinyögtem: anyukámat most műtötték rákkal, ebben a percben értem vissza a városba. Két naponta ingázom a fősuli és az otthonom között, ami alsó hangon is 210 km. A titkárságon néma csönd lett. A telefonban a tanár elhallgatott, majd megmondta a lakáscímét. Fél órám volt odaérni. Letettem a telefont, és a szégyentől, dühtől mégis elbőgtem magam. Aztán rohanni kezdtem, hogy megtaláljam a Malom utcát és a tanáromat. Még időben érkeztem. Becsengettem. Szinte azonnal ajtót nyitott, és ahelyett, hogy elvette volna a dolgozatomat, az indexem után nyúlt és beírt egy jegyet. Majd szót se várva visszament a lakásába. Nagyon csalódott voltam: büszke voltam arra az írásra. Vártam, hogy mit mond rá, vártam a kritikát, de nem kaptam. Keserűen belenéztem az indexembe: ötös. Felzokogtam és földhöz vágtam a leckefüzetemet. Soha nem alázott meg még így senki. Főleg nem egy tanár. Mai napig felkavar az egész, mert édesanyám betegségét értékelték egy jó jeggyel, nem az igyekezetemet, a tudásomat. A rák nem jeles. A rák nem erről szól. Most is azt vallom, amit akkor az eset után: inkább buktatott volna meg, mint hogy így kapjak esélyt a halasztás nélküli diploma-szerzésre. Otthon ezt persze akkor még nem mondtam el. Másnap gyorsan leszigorlatoztam, aztán rohantam újra haza, hogy átvegyem a háztartást. Közben készültem az államvizsgára, és ingáztam Eger-Demecser között. A diplomaosztómon csodával határos módon már anyu is ott tudott lenni. Nagyon büszke voltam rá. Bár erre ő azt mondaná: Látod, lányom, kellett neked szabadcsapat!