A nyolcadik mondat: “Mindenki ember.”
Reggel fél tízkor tett ki a párom a kórháznál, ahová a lábam miatt kivizsgálásra kellett jelentkeznem. Soha nem voltam még itt, pedig, ha minden igaz, itt fogok szülni. Hatalmas, modern épület (ahogy később megtudtam, nyáron adták át), széles központi folyosók, sok-sok ember.
Már nagyon kellett pisilnem, ezért a portán először a mosdóhelyiség felől tudakozódtam, csak azután a belgyógyászatról. Az előbbiről kaptam felvilágosítást, az utóbbiról már nem sűrűn. Ekkor kezdődött kafkai kálváriám. A különbség csupán annyi volt, hogy itt nem a bürokrácia útvesztőjében, hanem valódi útvesztőkben bolyongtam. Nem túlzok, 40 percembe tellett, míg megtaláltam az orvosomat és további 45-be, míg kezemben volt a vizsgálatokhoz szükséges papír. Bevallom, majdnem hagytam az egészet a fenébe. Senki nem bírta megmondani rendesen, mit/kit hol találtok, és esküszöm, a kórházban kirakott egy darab “térkép” sem jó semmire. Próbáltam tájfutó aggyal gondolkozni, de itt semmit sem számított az sem. Végül többszöri próbálkozásra kikötöttem a sürgősségin, ahol azonnal hordágyra fektettek, mondván ilyen tünetekkel egy lépést sem tehetek tovább. Nem világosítottam fel őket arról, hogy másfél órája lépcsőzök, ezért nem fog megkottyani még pár méter. Bevallom, hülyén is éreztem magam attól, hogy tényleg csak három méter távolság miatt kellett felfeküdnöm az ágyra. No, de nem akarok részletes leírást adni az összes vizsgálatról, csak címszavakban futnám végig a nap engem érintő eseményeit. Volt itt minden: speciális vér- és vizeletvizsgálat, egy fájdalmas branül-behelyezés (olyan hülye helyre kaptam), aztán telefirkálták filctollal mind a két lábamat, szétnyomkodták az ereimet az ultrahangos kütyüvel, aztán nőgyógyászatilag is megkínoztak, nem minden ajtó nyílt rendesen a folyosókon, így időnként fájdalmasan ütköztem a félfákkal, a picur is szanaszét rugdosott, mert órákig nem jutottam ételhez, de szerencsére minden leletem negatív lett. Csak ez számít úgyis. Hogy kompenzáljam a negatívumokat, segítettem az egyik dokinőnek kiigazodni a számítógépes rendszerükben, nyugtatgattam egy áramütést szenvedett csajszit, elrendeztem az idegi problémákkal küzdő hisztis beteg ágyát, rámosolyogtam Bauer nénire, akinek alig lehetett kivenni a mondatait, és több órán keresztül hallgattam Ernőt.
Számomra ő volt a nap fénypontja. Amikor befektettek a sürgősségire, csak azt hallottam, hogy egy férfi üvöltözik az őt vizsgáló orvosokkal, mert nagyon fájt a lába. Nem írom le, mennyire szép szavakkal illette az eü-söket. Ők azonban zokszó nélkül végezték a dolgukat. Időnkét keresztülfutottak a termen újabb kesztyűkért, újabb fertőtlenítőért, és nyugtatták a pácienst. De Ernő menni akart. Percenként parancsolták vissza az ágyba. Kapott fájdalomcsillapítót, mert kért, de öt perc múlva már nem emlékezett rá. Aztán telefonált egy nem működő fali készülékről, ahol beszámolt az édesapjának, hogy bekerült a sürgősségire. Utána megint mindenkivel ordibált és fel akarta jelenti az egész társaságot. Majd egy csapat egyetemista orvostanonc jött be, akiknek külön szitkozódó showt nyomott le. 10 percenként mindenkitől bocsánatot kért, majd kezdte a balhéit előről. Megint nagy futkosás, újabb fertőtlenítők, újabb kesztyűk, de Ernő nem halkult. Pihenésképpen a nővérke hosszabb ideig időzött a női részlegen, ebédet is hozott, és hálásan kiöntötte a lelkét, mikor megkérdeztem, jól bírják-e a mai napot. Mondta, hogy bolondok háza van, de hát ez a dolguk. A tologatós fiútól tudtam meg, hogy mától elkezdik beszállítani az összes hajléktalant az utcákról, hogy kivizsgálják őket és megfelelő ellátásban részesítsék a betegeket. Ernő egy volt közülük. Nem tiszta az agya. Sokszor nincs magánál. De a lábfájós az egy másik hajléktalan volt, és aki eszméletlen csúnyán beszélt, az a harmadik. Aki kapott fájdalomcsillapítót, az a negyedik, és volt akkor egy ötödik is bent, akinek a testhőmérséklete éppen hogy elérte a 29 fokot. Nem csoda, hogy Ernőnek hittem hang alapján mindegyiküket, mondta, az utcán hamar egyformákká válnak az emberek. Egyformán szerencsétlenekké. Amikor kivették a branült belőlem, s mondták, hogy mehetek a portára a zárójelentésemért, néma csöndben vártam ki a közel 50 perces soromat. Pedig csak az én papíromat kellett akkor éppen megcsinálniuk, de ahogy a főorvos asszony mondta, kifogott rajtuk az adminisztráció (hallottam, ahogy lecseszi az orvosomat, mert nem jól töltötte ki a papírt, ezért újra kellett kezdeni az egészet). Láttam, milyen nehéz napjuk volt. Nem hibáztatom őket. Éhbérért dolgoznak és segítenek mindenkinek. Mindenkinek válogatás nélkül. Ruhákat hoznak be otthonról, hogy a hajléktalanokat át tudják öltöztetni a vizsgálatok után. Egy hangos szót sem hallottam tőlük egész nap. A “legdurvább” is csak az volt, hogy “Ernő, lazuljon le!” Respect.