A mai Mikulás-reggelen a következő mondatnál ütöttem fel könyvemet (az asszociációs játék eredete itt):
„A boldogság elkerülhetetlen.”
Jaj. Ez szép, de hogy lehet közhelyek nélkül írni róla? Félek, ebből a bejegyzésből már megint egy családi körkép lesz. Szóval “a boldogság elkerülhetetlen”. Hiszek benne. Annak ellenére, hogy mostanában úgy ingadozik a hangulatom, mint a sivatagi hőmérséklet. Jókor jött ez a mondat. Mert legalább addig sem panaszkodom. Tulajdonképpen sok minden tesz boldoggá. (Inkább fogalmakra, képekre gondolok itt.) Jobb, ha példákat mondok:
Nagyon szép lehet egy idős néni az utcán, ahogy sétál. Talán még cipekedik is, esetleg nehezen is jár. Régi, ronda emeletes házak, alig-forgalom, és egy gyönyörű fehér haj. Keserédes nyugalmat áraszt.
Vagy a csönd, amikor bekuckózol az ágyba egy jó könyvvel, és még a szomszédok is némák; esetleg megnézel egy kisfilmet, amit a haver gimis fia csinált az elhallgatásról.
Bevillannak képek a gyermekkoromból is. A tesóimmal rendszeresen vágtuk apai nagymamámnál a tűzifát, vagy hordtuk be a szenet. Időnként a hülye tyúkoktól alig mertem kijönni a fészerből, éjjel pedig inkább vállaltam a bepisilés kockázatát, mint hogy közöttük kóvályogjak ki a pottyantóshoz – nem akartam a zománcozott bilit használni, ahhoz kisiskolásként már nagynak éreztem magam. Vizet a kútról hoztunk, lavórban mosakodtunk, dunyha alatt aludtunk, kukoricát morzsoltunk és egyszer tyúkot is kopasztottam. Na, azt soha többet! A nővérem pedig – nem szándékosan ugyan – de kiscsibéket gyilkolt, mert úgy megszeretgette őket, hogy szépen egyesével mindegyik örökre elaludt az ölelésétől.
Emlékszem, még ovis voltam, amikor Papó megtanított gyolcsot kötni és cigarettát sodorni. Tuti miatta lettem később dohányos. Szerettem Papó illatát. Igazi jó, falusi bagószaga volt. Nagyon megsirattam, amikor elment.
Tisztán emlékszem arra is, ahogy vasárnaponként apu porciózta a húst a levesbe, és szétosztotta közöttünk a zöldségeket. Mindenkinek azt, amit szeret. Vagy amikor fésülhettem anyu haját. Hosszú, barna haja volt. Felültem a kinyitható kanapé tetejére, és onnan fésültem őt.
Soha nem feledem azt sem, amikor négyéves koromban nagyapám megtanított cipőt pucolni a diófájuk alatt. Ma is látom magam előtt a mozdulatait. Szinte minden hétvégén náluk voltunk, amíg hozzánk nem költöztek.
És nem tudom elfelejteni azt az időszakot sem, amikor anyai nagymamám nagyon beteg lett, és nem tudta egy ideig, ki vagyok: etettem, itattam, simogattam, meséltem neki. Ő csak putikázta a zsebkendőjét, molyolt a köntöse gombjával, hálásan mosolygott, mint egy kisbaba és a vállamra hajtotta a fejét. Ki volt szolgáltatva…. Aztán egyszer csak újra jól lett. Nem emlékezett semmire abból a hónapból. Mosolyogva megtanított zsinórt készíteni, majd elaludt. Szépen, békésen, örökre.
A félhomály, a suttogó,
a nyárutó, az őszutó
után a bágyadt tél dereng:
fetrengve reng a rengeteg.
Sok áruló, sok szárnyaló,
a tél után is futkosó
madár dalol. A fellegek
csak felrebbentik léptedet,
s nem ér utol, csak szendereg:
fetrengve reng a rengeteg.
„A boldogság elkerülhetetlen.” Nos, azt hiszem, igen.