Asszociációs játékom harmadik mondata (előzmények itt):
“Ezért építi fel sok gazdag amerikai az ipartelepeit és gyárait Mexikóban és sok más országban, ahol az éhbér nagy lehetőség a parasztok számára.“
Ötven dolog jutott eszembe azonnal a mondat kapcsán. Bevallom, csalni akartam, mert amikor először felütöttem a könyvet, olyan sorra böktem, amiben a szegények elnyomását és a gazdagok kiemelését favorizáló társadalmi rendszerekről volt szó. Mondtam is magamnak, nem, nem akarok politikával foglalkozni. Odaadtam hát a kötetet páromnak, keressen ő találomra nekem valamit. Nos, az ő mondata sem lett jobb, mint látjuk. Az igazság mindig győzedelmeskedik… Biztos vagyok benne, hogy harmadszorra is valami ilyesmi jönne ki. Megadtam hát magam a sorsnak: legyen akkor a gazdag amerikai Mexikóban.
Aztán szinte azonnal vigyorra is húzódott a szám, mert bevillant egy nagyon régen látott fénykép. Nagymamám kapta valamikor a 90-es években – ha jól rémlik – a kint élő rokon nénitől és -ről. Csak a nagyi iránti tiszteletből tartózkodtam akkor a véleménynyilvánítástól, bár tudom, ő ugyanannyira meg volt döbbenve, mint én. (A nagyi iránti tisztelet természetesen végig kísérte az egész ifjúkorunkat, mert például a Szex Action vagy Tankcsapda konyhai hallgatása közben is mindig ránk tört a köhögőroham, ha csúnya szavak jöttek a dalban. Így nagyi jól értesült volt az akkori zenei trendet illetően, ugyanakkor nem kellett nagyon megbotránkoznia sem. A Nirvana-t nyugodtan nyomathattuk asztmatikus tünetek nélkül is, mert bár nagyika több nyelven beszélt, speciel angolul pont nem tudott.)
Szóval a fotó.
A következőt kell elképzelni:
Adott egy néni, ősz hajú, mosolygós arcú. Hogy bájos, kedves, nagymamás-e, már nem emlékszem, mindenesetre a fejemben Erzsébet királynőre hajaz az emlék. Igen, ő pont jó lesz. Szóval képzeljük el Erzsébet királynőt valamelyik szörnyű kalapcsodájában. Nos, a rokon nénié annál is borzasztóbb, mert hogy tojásokkal van tele. Igen, nem tévedés, színes tojásokkal. Nagyon színesekkel. És igen, annál is nagyobbakkal. Rózsaszín is van benne. Meg sárga. Meg zöld fű körítésnek a miheztartás végett. Talán csibe is. Műszálból. Akkor fogalmazódott meg először bennem, előző rendszerszemléleten alapozódó fiatalban, hogy az amerikaiak nem normálisak. Az istennek sem értettem, hogy tehet fel valaki XL-es tyúktojásokat a fejére, de ha már mégis, hogy nem fél fényképezőgép elé állni. S ha még ez is megtörtént, hogy tud közben szívből vigyorogni, aztán meg jól el is postázni a képet a tengerentúli visszamaradott rokonoknak.
Nagyi elfogadóbb volt. Egyenes derékkal, szinte faarccal olvasta fel a kedves, mellékelt sorokat, majd eltette a fényképet. Jó mélyre. Azóta sem láttam azt a fotót. (Ez itt illusztráció. Most már tudom, hogy Amerikában ezer éve van Easter Parade…)