A mai asszociálandó mondatom: „Ha meg akarod nyerni az Indianapolis 500-at, jó ötletnek tűnik óránkénti kétszázhúsz kilométeres sebességgel vezetni.”
Nem volt nehéz dolgom ezzel a mondattal, csak el kellett kezdenem a napot. (Aki nem tudná, miről is van szó, javaslom a tegnapi adventi bejegyzésemet itt.)
Hétköznap hatkor kelek, bekapom a hormon-tablettáimat (konkrétan másfél darabot, ami kómás fejjel elég nehezen kivitelezhető. Nem, nem a lenyelése, hanem egy mini pirula kettétörése a félhomályban, csipás szemmel). Utána visszabújok az ágyba, átállítom az órát 6:25-re és fél hétkor keltem is a gyerekeket. Minden reggel megnézzük, milyen lesz az idő és úgy készülnek lelkileg (meg megfelelő ruházattal). Mára nagyon erős szelet jósoltak a neten. Ha nem tették volna, akkor is egyértelmű volt, mert hajnalban már minden ablak rezgett az erős széllökésektől, a kazán morgott, mint egy éhes medve, a kisfiam pedig – biztos, ami biztos – ki is nyitotta a teraszajtót, hisz okvetlen meg kellett szemlélnie a térde boruló fákat. Nagyon izgatott lett a látványtól.
Tudtam, ezen a reggelen nem maradhatok köntösben és nem integethetek a picinyeimnek a jó meleg lakásból. Féltettem őket. Olyan vékonykák.
Magamra rángattam pár göncöt és indulás.
Panni csalódottan állapította meg, hogy kint nincs is hideg, miért kellett így felöltöznie, meg a szél is eltűnt. Kértem, várjon két percet, amíg leérünk a lépcsőn és kimegyünk a kapuig. Nem vittem túlzásba a fizikát, ezért egyszerű szavakkal elmagyaráztam, hogy nyílt terepen (ergo házaktól, kocsiktól, konténerektől, stb. nem védetten) lesz igazán tuti a buli.
Először egy könnyed fuvallatot kaptunk. A kabátokat szorosabbra húztuk. Pár pillanat múlva jött egy újabb, erősebb adag. Panni oldalra billent, Donát röhögött.
Aztán fél perc elteltével végre megérkezett az igazi lökés. Majd elrepültünk. Visítva felkacagtunk, úgy igazán, a szívünk mélyéből, mert bizony fogni kellett nemcsak a sapkánkat, egymást is. Legyőzhetetlen harcosokként, a nevetéstől fájó hasizommal meneteltünk lépésről lépésre. Igazi hősöknek éreztük magunkat.
Aztán megláttuk, hogyan igyekeznek a varjak is a viharban. És bár imádjuk az állatokat, szétröhögtük magunkat rajtuk, ahogy bukdácsolva, sikertelenül próbálkoztak a repüléssel. Ekkor hirtelen hátulról két valami zúgott el a fülünk mellett. Először azt hittük, az avart kapta fel a vihar, de aztán tudatosult, hogy a verebek lettek felnitrózva. Ilyet se láttam még. Mint a villám, két pici tollas gombóc.
Hideg volt, csípett az idő, de mi csak nevettünk és nevettünk. A természet lenyűgöző és mi nagyon élveztük az erejét.
A körforgalom után elváltunk egymástól (onnantól védett utcákon tudtak tovább menni). Kérték, hogy vigyázzak magamra, el ne repítsen a szél (pont az a pillesúly vagyok így a hetedik hónap kezdetén). Panka még gyorsan megkérdezte, hogy mit szeretnék jobban, ha szárnyaim lennének és úgy tudnék repülni, vagy ha szárnyak nélkül is menne.
Mondtam, nem kell nekem újabb végtag, a cipőimet is alig tudom a hasamtól felhúzni, már csak két hatalmas tollazat hiányzik a hátam közepéről.
Vigyorogva pusziltuk meg egymást.
Amikor pár perc múlva beléptem a lakópark kapuján, két gyerek jött ki az egyik szomszédlakásból és sietett a családi autóhoz.
Őszintén megsajnáltam őket. Nem tudják, miből maradnak ki.