A vonaton hazafelé anyák napján kiszúrtam egy fickót. Nem tetszett, de érdekelt, mit csinál. Akárhányszor találkozott a tekintetünk, zavarba jött. Én meg élveztem a helyzetet.
Mellettem egy nagyon feltűnősködő faszi ült a vonaton. Az első gondja felszálláskor az volt, hogy hol találja a büfékocsit. A kaller nagyon kedvesen felvilágosította, hogy nincs büfé kocsi. Akkor van-e tologatós ketrec kajával, tudakolta a férfi. A kaller mondta, hogy nincs, max. a cseh vonatokon. Én már szóltam volna, hogy ezer éve nincs büfékocsi, meg semmi ilyen, mert veszteséges volt a MÁVnak, de inkább hallgattam, mert az a típus, aki utána veled akar végig dumálni. De közben vigyorogtam, mint állat, és egy ilyen ragyogó mosollyal végül sikerült abszolút szándékatlanul elkápráztatnom azt a szemben ülő férfit, aki amúgy jóképű, de picit szigorú arcú volt és aki tényleg zavarba jött. Tanár lehetett, piros toll volt nála, és sok egyforma papír csontvázzal. Szegény, nem tudott mit kezdeni a mosolyommal. Én meg még mindig csak vigyorogtam. Kurva sok ráncom lesz, ha így folytatom – gondoltam -, de nem bírtam levakarni a mosolyt, pedig nem a férfinak szólt, hanem a helyzetnek. Csak lazán – próbáltam szuggerálni felé.
A szomszéd ember meg közben váltott és telefonon beszélt valakivel óriási hangerővel: „Nem kell hozzá támasztókerék, a csaj új hajszínnel ment be a liftbe. Nem csoda, nem ismer magára. Krisztián meg akassza fel magát, ne Te! Bepasiztál már legalább? Csajos parti volt? Ja, Lillafüred, Debrecen. Köszönöm, hogy visszahívtál, Szilvikém. Az, Tabán fesztivál (Nem, Patakit már nem, Takátsot meg még nem)”. Miskolcnál végre leszállt. Halleluja. Mert már kezdett bezavarni a jókedvembe. Tudod, otthonról utaztam vissza. Még mindig hatása alatt voltam a hazai légkörnek. Imádom azt a vidéket és az utat is odáig: síkság, dombság, hegység, folyó találkozása. A Tisza. Igazi chi. Ahogy ez a másfél nap otthon is. Felüdülés, wellness, léleksimogatás, lélekszépítés, szívtágítás. Nincs is ettől jobb!
A vonatút remek volt: végig zenét hallgattam, a nap sütött, olyan Van Gogh-i volt. Rengeteg boci. Még két fehér lovat is láttam. Biztos nekem is jön már az a szőke herceg. Pár napja ugyanis a Dózsa György útnál botlottam bele egy hasonló lóba este 10:00-kor. Érted? XIII. kerület. Fehér ló! Nem hittem a szememnek. Ma meg már két fehér ló. A harmadikon tuti maga a lovagom lesz.