Édesapám húsvét hétfőn mindig átvert bennünket és persze nagyon élvezte. Eleve azzal kezdte a napot, hogy hajnalban berontott a szobába (írtam már mennydörgős lépteiről és egyedi villanykapcsolási technikájáról) és lelocsolt minket hideg vízzel. Persze ez nem volt annyira brutális, mint a korabeli fotókon látható locsolkodások, de azért a bádogbögréjéből jutott a lepedőre is rendesen. Ennek köszönhetően persze már nem volt visszaút az álomig, nem mintha gyerekkoromban annyira vissza akartunk volna bújni az ágyba. Nagyon vártuk a locsolkodókat. És persze a nyuszit, akit mindenáron meg akartunk simogatni. Apunak nagy szerencséje volt, ő minden évben látta. Mert korán kelt. Épphogy csak kiszaladt a kezei közül. Sőt, kiszaladtak! Mindig mondta is, hogy “mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe. Összebújva tanácskoznak – Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!”
Tátott szájjal hallgattuk évről évre és nem vettük észre apu szemében azt a huncut mosolyt, ami elárulta, hogy a bolondját járatja velünk. Szerintem apunak a húsvét volt az igazi férfi nap, vagy apák napja, hiszen egyszerre szívathatta meg mind a három lányát, és locsolhatta telibe a feleségét és az anyósát is. Csodás hétfő reggelek voltak ezek.
Mi pedig csak nagy sokára tudtuk meg, hogy nem volt soha semmilyen nyuszi, hogy apu csak egy Zelk Zoltán verset ismételt el minden évben, amit viszont – talán épp ezért – a mai napig nagyon szeretek. A húsvétot viszont nem. Jó ideje már nem. Faluhelyen ugyanis az volt a szokás, hogy már “hajnali” hétkor jöttek a helybéli fiúk locsolkodni. (Először úgy írtam le, hogy locsolkódni. Látszik, hogy gondolatban Szabolcsban vagyok.) Igaz, olyankor inkább az ismeretlen gyerekek, akiknek elsősorban pénzvadászatot jelentett ez a hagyomány. Már akkor sem bírtuk, ha a locsolóvers vége a forintosról és nem a hímes tojásról szólt, viszont versenyeztünk a suliban, hogy kit locsoltak meg a legtöbben. Beengedtünk hát mindenkit. Még ha rohadt büdös kölniket használtak is. Ez is ugyanolyan presztízskérdés volt, mint a májusfa.
Nos, szóval a kapunk mindig nyitva volt, bejöhetett akárki. Jöttek is a locsolkodók, hiszen tudták, hogy sok lány van a házban. Elővették a szörnyű kölniket (mi most is csak vizet használunk, mert nem bírjuk az erős szagokat), eldarálták a fantáziátlan, pénzt kérő versikéiket, aztán annak rendje és módja szerint földhöz vágták a kapott hímeseket az utcán (volt, hogy már a kertünkben).
Emlékszem, mennyire elkeseredtem az első ilyen esetnél. Mert szívvel-lélekkel készültünk az ünnepre. Gyűjtöttünk ibolyát, levélkéket, azzal készítettünk mintát a tojásokra. Apu még írókát is gyártott nekünk, anyu viaszt olvasztott. Szebbnél szebb tojások születtek és ez lett a hála. A következő években már csak azt engedtük be, akit ismertünk és aki minket is jól ismert. Nem sokkal később pedig már úgy szerveztük a húsvétot, hogy ne otthon ünnepeljen a család, hanem mindig valamelyik rokonnál. Azóta inkább családi ünnep a húsvét, és azóta csak pont annyi tojást festünk, ahány fiú van köztünk. De azokat annál nagyobb szeretettel készítjük és mindig kitalálunk valami új technikát is.
Pedig szívem szerint visszatérnék a régi, hagyományos módszerekhez. Van is egy barátnőm a tanárképzőről, aki többszörösen díjazott tojásfestő. Három éve találkoztunk utoljára. Azt hiszem, amint nagyobb lesz a pici, felkeresem és megkérem, hogy tanítson. Mert a hagyomány csodálatos, csak azt a fránya pénzéhséget ne verték volna bele a locsolkodó gyerekekbe. A húsvéti ajándékdömpingekről már nem is szólva.
Az enyémek szerencsére még mindig nagyon élvezik a nyuszikeresést, örülnek minden szem édességnek, és jól tudják, hogy idén is három nyuszi hozza a finomságokat. “Három nyulak, de akkorák, nem láttam még ilyen csodát!”