Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy álomvilágban élek. Az álomvilág pedig – mint olyan – nem vezet sehová, legfőképp nem előre. Azt mondta, olyan vágyak élnek bennem, és olyan álmokat kergetek, amelyek nem valóságosak, amelyek nem léteznek sehol, csak a fejemben, és azok is csak azért, mert túl sok filmet néztem és túl sok regényt olvastam.

Egyet kellett vele értenem, mert a saját életemben nem találtam semmit, ami regénybe illene vagy filmbe való lenne. Voltak ugyan nyomorok, durva elszakadások, szakítások, meg nagyon sok boldogság is, de valahogy minden boldogság hazugság volt. Úgy, hogy nem is tudtam róla, és talán senki nem tudott róla. Elfogadtam végül, hogy az álomvilág úgy rossz, ahogy van, hogy a filmek hazudnak, hogy a könyvek hazudnak. És akkor döntöttem: maradtam a realitások talaján, maradtam egy olyan életben, amelyet íratlan szabályok és törvények igazgatnak, és amelyek szerint mindenki aszerint él, amire rendeltetett.

Te is beledöglesz a filmekbe?

A szüleim amúgy is a realitások talaján neveltek, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy meg tudjak állni a saját lábamon. A szárnyaimat azonban nem nyesegették, hagyták, hogy elkövessem a saját hibáimat, de ők is igyekeztek a valósággal szembesíteni.

Most azonban megnéztem egy filmet (köszönet a Davida-körösök ajánlásainak!), és annak hatására ismét felülírtam mindent: csak azért is az álmaimat választom, még ha bele is döglök. És ehhez igenis segítségül hívom a filmeket és a könyveket, még ha azok mind csak vágyakat vetítenek is elénk. Olyan vágyakat, amelyek puszta megélésétől is boldogok vagyunk egy órára. Hiszen miről is szólnak a filmek, mit ad nekünk az irodalom? Érzelmeket, katarzist, sőt még boldogságot is.

Lázadás, romantika a neved!

Az emberek azért szeretnek olvasni, mert kiszakadhatnak a valóságból. A filmek és a könyvek és minden, ami meseszerű, álom. Egy fantasztikus álom, amely ha soha az életben nem is valósul meg – márpedig az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az élet nem ilyen –, akkor én nem az életben, hanem a saját fejemben fogok tovább élni: az itteni, belső álomvilágomban, ahová bármikor visszavonulhatok.

Ez nem egy újbóli lázadás (ahhoz – közel a 45-höz – már öreg vagyok), hanem egyfajta belátás. Mert igazat kell adnom annak a valakinek, aki azt mondta, álomvilágban élek. Valóban így van, de tudom, hogy már nem a teljesen „elborultban”. Ha úgy lenne, nem lennék képes gyerekeket nevelni, nem tudtam volna alkalmazotti létből vállalkozóiba váltani, és nagy valószínűséggel egy tömegszállón szorongatnám a tollamat és egy rongyos füzetet. De nem így van. Minden álomvilág és rámzuhant betegség ellenére itt vagyok, írok és élek.

A szivárvány felerősíti az álmokat

Az említett film a Love, Rosie volt (magyar címe: Ahol a szivárvány véget ér), amelyben az apa szinte megkövetelte a lányától, hogy kövesse a saját álmait és soha ne adja fel a terveit. Megfogott, mert ez homlokegyenest más, mint amit eddig hangoztattak nekem. Az én álomvilágom azonban nem olyan tervekről szól, mint a főszereplőé, nem munkával kapcsolatos, nem tárgyiasítható, hanem egy tündérvilágról.

Nem véletlenül foglalkozom írással – tulajdonképpen – már 9 éves korom óta. De az írásban megélt álmok csak egy dolog; én nagyon sokszor gondolatban sem vagyok itt. Volt idő, amikor „varázsoltam” magamnak egy kis szigetet, amelyre mindig félrevonulhattam, és ahol a fejemben élő nagy Ő-vel (vagy épp egyedül) éltem meg azt a boldogságot, amelyet talán nem is ismerek. Éreztem már úgy, hogy túlcsordul bennem a szeretet, hogy a hálaérzés miatt boldogságkönnyek szöknek a szemembe, s talán ezek igazán boldog pillanatok voltak, de a szigetemen minden perc ilyen volt.

Most nincs konkrét szigetem, és az álmaim is másabbak, érettebbek, hozzám valóbbak. De vannak, bent a fejemben és a szívemben, és esténként nagyon várom, hogy elnémuljon a ház, én pedig magamra maradjak a gondolataimmal.

Az álomvilág tiszta és érdekektől mentes

Gyakran vetek ilyenkor számot az eddigi dolgaimmal, de akár csak a napi eseményekkel is. Klassz beszélgetéseket folytatok magammal magamban, és mindig megnyugszom. Ez a világ tiszta, szép, érdektől és elvárásoktól mentes. Nincsenek benne célok és különösebben tervek sem, mert ott már adott minden. Egy feladatom van csak, minden pillanatot tudatosan megélni, élvezni, és a tapasztalatokat átadni, a jót megtanítani.

Ebben az álomvilágban pont olyan az élet, mint a mesék vége, amikor mindenki boldog. Amikor az „addig éltek, amíg meg nem haltak” katarzisa valósággá válik, és nem romlik el soha. Az én álomvilágom egy tipikus amerikai, egykaptafára készült, happy endes szerelmesfilm utolsó filmkockája. És nem szégyellem.

Hogy létezik-e ilyen a valóságban, azt nem tudom, de én azt akarom hinni, hogy igen.

Pin It on Pinterest