15 éves koromban idéztem először szellemet, másodszorra pedig a napokban. Nyugodtan lehet érte hülyének nézni, megértem. De tudod, nekem szükségem van valamilyen bizonyosságra. Mert nagyon-nagyon sokáig nem tudtam mit kezdeni a halál témájával.

A davida-körben nem is olyan régen éppen arról beszélgettünk, ki hogyan viszonyul hozzá, mennyire fél vagy nem fél, a hit segít-e, vagy sem.

Nem csalatkoztam a válaszokban. A legtöbben félnek:

• mert a halál megfoghatatlan,
• ismeretlen terület,
• hiányérzettel, veszteséggel párosul,
• a gyász pedig nagyon kemény.

Hatéves korom óta kerülöm a témát, és irigylem azokat a kultúrákat, ahol mulatsággal, vidám, zenés „felvonulással” búcsúznak a halottaktól.

Így temetnek máshol

New Orleansban például jazz-zenekar kíséri az elhunytat az utolsó útjára. Először gyászdalokat játszanak, aztán egyre vidámabb zenét, amellyel hálát mondanak a halottnak, hogy köztük volt, hogy velük élt. Ahogy mondják, megünneplik az életet.

Vagy ott van például Ghána. Óriási díszes koporsókat készítenek, mégpedig szoborszerűt, amely valamilyen módon utal a halottra. Ezen az oldalon láthatsz mobiltelefon-, kalapács- vagy kakaskoporsót is. Rengeteg ember összegyűlik a szertartásra, amely tényleg egy hatalmas, zenés „találkozó”. Még a koporsót is táncolva viszik a végső helyére. A szertartás után pedig kezdődhet is az óriási mulatozás. Egy futballpályán…

De Indonéziában vagy Madagaszkáron is táncolnak a temetéskor. Ez utóbbinál például buliznak is a halottal. Így, ahogy mondom. Sőt, volt idő, amikor hétévente ezt meg is ismételték vele: kiásták, kicsomagolták, felöltöztették, táncoltak vele, énekeltek, majd beparfümözték, visszacsomagolták és újratemették.

Mindezt azért, mert a testet másként nézik. Ahogy a halált, és magát az életet is. Igen, ezeknek az embereknek is fáj a szívük, ha meghal egy szerettük. Szomorúak, mert űr keletkezik. De mindent megtesznek azért, hogy a halottnak jó legyen. Mármint odaát. Ezek a temetkezési szertartások ugyanis nem kifelé, a tömegnek szólnak (na, jó, a ghánai részben igen, hiszen pénzt is gyűjtenek a szertartáskor), hanem a halottról. Arról, hogy milyen volt ő az életben, és hogy milyen utat kívánnak neki odaátra. Az emberek igyekeznek nem sajnálni magukat, hanem örülni annak, hogy ismerhették az elhunytat és együtt élhettek vele.

Hisznek a túlvilágban, az odaátban, sokan az újjászületésben, a reinkarnációban is.

Élet a halál után

Nekem azért szimpatikus ez a nézet, mert nem tudom elfogadni, hogy csak 70–100 évre lennénk predesztinálva a semmiért. Hiszen az életnek, annak, hogy itt vagyunk, kell, hogy legyen értelme. Persze ha ilyenkor az állatokra gondolok, ott sem látok a saját fajukon belül normálisan elfogadható okot a saját létezésükre, hacsak a természetben játszott szerepüket nem nézem. De mi a mi szerepünk? Csúcsragadozót játszani, aki visszakerülvén a földbe jóllakatja a férgeket (vagy – ahogy Tibetben temetés nélkül – a keselyűket)? Ennyi lenne csak? Ez lenne a földi élet lényege? Egy élelmezési körforgás? Nem hiszem. (Meg különben is. Mi végre vannak a szúnyogok? Békakajának oké, de azon kívül? Nem kizárólagos táplálékok, nincs igazán hasznuk. Vagy igen?)

Tehát én az egészet nézem. Ha igyekszem reálisnak maradni, akkor azt mondom, hogy van a bolygónk, amely élő, rajta növényekkel, állatokkal, emberekkel. A Földünk pedig annak függvényében változik, hogy mit csinálunk rajta és vele. Egy biztos, a földi élet véges, és mindenki meghal előbb-utóbb. Még a Föld is. De nem gondolom, hogy a bolygónk elpusztítása lenne a cél, és csak azért született egymás után kismillió generáció, hogy ami létrejött, azt semmisé tegye.

Tehát ez kilőve. Marad ugyanaz a kérdés: akkor vajh miért?

Ki vagy te, halál?

Gimisként sokat fájt emiatt a fejem, és mindig kerestem rá a válaszokat. Megpróbáltam hinni az egyház Istenében is, hátha könnyebb lesz, de nem sikerült. Elolvastam sok könyvet, beszélgettem másokkal, de ez sem vezetett eredményre.

Kell, hogy legyen értelme annak, hogy megszülettünk, mert az önmagában nem az, hogy nyomot hagyni jöttünk ide. Ezzel nem értek egyet. Az élet értelmét – ahogy mondtam – szerintem globálisan kell keresni.

Így jutottam el addig a felfogásig, amely egy csapásra megnyugtatott, bár még így is folyamatos megerősítésre van hozzá szükségem.

Miért? Mert én magam sem tudom még profin kezelni a halál tényét. A mi kultúránkban mindez a hosszú gyásszal, a veszteségek sokaságával társul. S bár vannak már változások, a temetések még mindig a legszomorúbb események. Nekem is. Mert nem tudom elképzelni, milyen lesz, ha már nem lesznek szüleim. Milyen lesz, ha én meghalok, és a gyerekeim anya nélkül maradnak. Mi lesz velük később, és mi lesz a gyermekeikkel?

Igaza van Shakespeare-nek?

Ezek fájó kérdések, de igyekszem elnyomni őket. Pont azért, amiben elkezdtem hinni: hogy nem ez az igazi élet. Hogy ez csak egy állomás, egy feladat, amely azért van, hogy tanuljunk, fejlődjünk, éljünk. Néha úgy érzem, ez tulajdonképpen maga a pokol is lehetne, hiszen itt tapasztalhatunk meg minden szörnyűséget, ami emberrel csak történhet.

Továbbra is azt mondom, Shakespeare-nek lehet igaza: ez az egész itt tényleg csak egy színpad, ahol azért vagyunk, hogy a vállalt feladatunkat beteljesítsük. Mert valahol odaát, egy másik dimenzióban, másik világban, amely körülöleli a Földet, élünk igazán, és időről időre leugrunk ide tanulni.

Erről szól a Nosso lar, és ezért idéztünk újra szellemet is. Így könnyebb elfogadni a nehézségeket. Mert olyan nincs, hogy ne lenne célja az ittlétünknek. Jó lenne, ha ezt bizonyossággal tudhatnám, de azt hiszem, ahhoz még bölcsülnöm kell.

Mindenesetre, amikor meghalok, nem szeretném, ha temetőbe kerülnék. Szórást kérek és egy facsemetét az emlékemre. Ja, meg egy kis Szabó Balázs Bandáját. Ez az én végakaratom.

Hülye kérdés a végére: a tiéd mi?