Ma esett le, hogy a Kicsi a minap betöltötte a 20. hónapját. Látszik, hogy harmadik gyerek, számolja a fene. Egyedül az évekre gondolok, vagyis Születéstől GYED-ig és GYED-től GYES-ig látok. (Akkor is, ha már nem így nevezik…) Szóval mindjárt 2 éves, tehát lejár a GYED és jön helyette az éhbér (se). Jelenleg a GYES összege – függetlenül a gyermekek számától – azonos az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegével. Ha ebből még lemegy a nyugdíjjárulék, illetve esetleg magán-nyugdíjpénztári tagdíj is, akkor a szülő 25 650 forintot kapkézhez. Ez természetesen arra elég, hogy az ember egy jó minőségű kötelet vegyen magának a nyaka köré. Tehát GYES mellett már tanácsos dolgozni, és erre lehetőséget is ad az állam. Csak egy apróságot hagynak ki: a gyereket. Mert az bizony ott van.
Anya hiába menne el dolgozni, hiába vállalna be mindenféle munkát (mert persze a rendes állások után is kajtatni kell), ha azt a mellen csüngő lurkót nem tudja kire bízni. Mert a nagyszülők a világ végén, a bébiszitter árát képtelenség kitermelni, bölcsőde pedig nincs. Mármint elég.
Nézzünk egy konkrét példát. A városom utolsó becsült népessége 21 242 fő (2018 évben). Népsűrűsége 587 fő/km2. A lakások száma 8184, népességet figyelembevéve, ez 2,6 fő/lakás. Ha a népesség továbbra is ugyanolyan mértékben nő, mint eddig, akkor jövőre újabb 60 családdal bővülnénk.
Mi következik ebből? Hogy tényleg egyre többen vagyunk és sok baba születik. (A statisztika alapján mindenhol van gyerek.) Hurrá, halleluja, öröm és boldogság, csak az a baj, hogy a város nem tart lépést a népesség növekedésével. Pedig muszáj lenne, mert
- a városom a főváros agglomerációjában található, ami nagy vonzerő.
- felnőtt egy generáció, ami nem átall szülőséget vállalni.
- lehet, hogy – statisztika ide, statisztika oda – az adatok tényleg valósak.
A környező településeken is azt tapasztaltam, hogy az infrastrukturális fejlődés nem tudja lekövetni a népességszaporulatot.
Magyarul rohadt sok a gyerek és nincs elég bölcsis-ovis-sulis férőhely. Hiába mondják, hogy nem vagyunk elegen kishazánkban, hogy szüljön mindenki még egy embert, ehhez helyet nem biztosítanak.
(Szándékosan nem foglalkozom ebben az írásban a pénzzel és a munkalehetőségekkel, szigorúan a gyerekkel munkát vállalni kénytelen anyukákról lesz szó.)
Nálunk erre a fene nagy embertömegre itt 1 darab bölcsőde van. Abban is 68 férőhely. Most úgy döntöttek (végre), hogy építenek még egy bölcsit. Készítettek előzetes igényfelmérést, miszerint több mint száz szülő jelezte, hogy szükségük lenne bölcsődére. Ki is jött a hír, hogy az új intézmény – ennek megfelelően ?! – 56 férőhelyes lesz…
Értem én, hogy nagyon modern és sószobás, meg hogy így is sokba fáj, csak a többség megint hoppon marad. Jelenlegi (nem hivatalos) információim szerint már 160-an várnak bölcsődei helyre. És ha nem valaki nem íratta be a születése pillanatában a gyermeket, akkor semmi esélye sincs még annak 2 éves korában sem.
Tehát a kérdés adott:
Mit tegyen az anyuka, ha dolgozni kényszerül, de a gyermekét nem tudja hová tenni?
Mivel ebben a szituációban vagyok én is, segítségért fordultam vállalkozó anyatársaimhoz, akiktől rengeteg jó ötletet és számos hasznos tanácsot kaptam. A teljesség és a részletesség igénye nélkül megosztok párat.
Heni, a dadus
Avagy egy tulajdonképpeni dadus-szolgálat tanácsadással egybekötve. Ez még Magyarországon nem igazán elterjedt. Olyasmi, mint babysittert hívni a gyerekek mellé, de van egy „apró” különbség. Itthon már van szitterképző, amolyan gyorstalpaló-féle, amit bárki elvégezhet. Itt azonban nem nézik, hogy az illető mennyire gyermekcentrikus. Mert azt gondolnánk, aki erre jelentkezik, mind az, pedig jaj, de nem. Heni, a dadus suttogó. Nagyon ért a kicsik nyelvén. Ha nem lenne képzavar, azt mondhatnám, a szívükön. Ahogy ő mondja: A gyermekek azonnal leveszik, ha nem vagyok a helyemen. Minden rezdülésem, minden viselkedésem önazonos, ám ha valami ettől eltérít, azonnal látom a gyerekeken, mert leképeznek engem. Onnantól újra figyelnem kell magamra jobban, és a helyzet visszaáll. (A Kicsim erre tökéletes példa. Ha pörgök, ő is zizi. Ha nyugodt vagyok, akkor örömmel csacsog, dudorászik és tologatja a hülye kisautóit. Közben pedig mondja, hogy ketete (fekete), tita (cica), botr (motor) és dé-dé-dé (ez egy dé-betűs dal akar lenni…).
Tehát Heninek több tanácsa is lenne olyan helyzetben lévő anyukáknak, mint a fentiekben ábrázolt én is. A lényeg, hogy merjünk egy félórát arra szánni, hogy beszélgessünk vele. (Ha te is ebben a cipőben vagy, írj neki nyugodtan emailt.) Mert az általa felvázolt lehetőségek átgondolásával sokkal előrébb fogunk tartani. Én a következő tanácsokat kaptam tőle:
1. Keresni kell anyatársakat!
Ki kell mozdulni a négy fal közül és hasonló helyzetben lévő szülőkkel kommunikálni. Az ilyen „brainstormingok” során rengeteg tanács, ötlet, javaslat, sőt együttműködés is létrejöhet. Amíg az anyukák mondjuk kávéznak, a gyerkőcök legyenek egy játszóházban felügyelet alatt. Heti egy ilyen 2 órás alkalom csodákra képes.
2. Keresni kell nagyikat!
Ha nincs családi segítség a közelben, érdemes felkeresni a helyi nyugdíjas klubot. Ott rendszerint vannak olyan nénik, bácsik, akik kevés pénzért örömmel besegítenek heti pár órában.
3. Ismerkedjünk a szomszédokkal!
Mindig jó, ha a közelben tudhatjuk a gyermeket, amíg pl. otthonról dolgozunk. Érdemes hát kinyitni a szomszéd kapuját.
Hogy mindehez pénz kell? Igen. De sokkal kevesebb, mint gondolnánk. Amennyiben őszintén és nyíltan feltárjuk a helyzetünket, a jó szívek megnyílnak előttünk. Nagyon fontos azonban, hogy ne ámítgassunk, hitegessünk. Ha jelenleg nem tudunk fizetni, akkor is kérjünk segítséget. Meg fogunk lepődni, mennyi jószándékú emberrel vagyunk körülvéve. Csak tisztázzuk előre: azért kérem a segítséget, hogy dolgozhassak. Ha tudok dolgozni, pénzem is lesz. Abból pedig előbb-utóbb adni is tudok. Később akár többet is. Mert fontos, hogy hosszútávban gondolkodjunk. A bébiszitterek jönnek-mennek, de egy hivatásos dadus, vagy pótnagyi a klubból (nem beszélve a szomszédról), örök is lehet.
A coach
Beszéltem már 2 segítővel, coach-csal is. Nagyon új és érdekes élmény volt. Olyan dolgokra tudnak rávilágítani, amire az ember elkeseredett helyzetében nem is gondol. Persze nagyon nehéz manapság eldönteni, ki is az igazi segítő szakember. Ezt a szakmát ugyanis nagyon felhigították az önmagukat kócsnak kikiáltó, gyorstalpalón végzettséget szerző munkavállalók. Viszont megéri alaposan körülnézni és megkeresni az igaziakat, mert felbecsülhetetlen a rálátásuk. Alig várom, hogy ma is beszélgethessek Máté Brigittával a következő lépcsőfokaimról.
Csak egy példát említek abból, amit ő és Szedlacsek Enikő is tanácsolt: az időbeosztást és az újratervezést. Eddig is tudtam, hogy ez nagyon fontos, igyekeztem is ezerrel jól kihasználni minden időmet. Hallom, ahogy anyaként azt mondod, nincs semmi kapacitásod a gyermek mellett. Megértem és tudom. De ha végignézed a napodat, rájössz, hogy biztosan van 1 órácskád, amikor a tesók vagy apa vannak a gyerekkel, vagy amikor alszik. Ezt a 60 percet pedig nem szabad lebecsülni. Sok kicsi sokra megy. Ha összeadod, hogy egy héten mennyi időt tudsz magadnak „ellopni”, kijön egy olyan óraszám, amivel már előrébb vagy. Nos, ebbe az óraszámba kell betuszkolni a pénzkereső feladataidat. Ezt eddig én is így csináltam, csak nem jól. Nagy munkákat vállaltam el, amelyek időigényesek, ahelyett, hogy sok kisebbet végeztem volna. Ez utóbbiak nem olyan kimerítők és hosszútávon többet is hozhatnak a konyhára. Főleg az én területemen, a szövegírásban.
A pénzügyi szakember
Nemsokára megjelenik az Anyabázis katalógus legújabb száma, amin én is dolgoztam. (Itt olvashatsz az előzőről tőlem egy szösszenetet.) Ott találkoztam egy pénzügyi tanácsadóval. Megkérdeztem tőle, mit javasolna egy olyan családnak, aki nem tud félretenni és napról-napra él. Kapásból azt reagálta, hogy ez a legnehezebb helyzet, de mindig van kiút. Ilyenkor egy lelkes és megbízható pénzügyes átnézi a családi budget (töviről-hegyire) és jó alaposan át is tervezi azt. Mert rendszerint nem jól „sáfárkodunk” az anyagiakkal. Ha van, elköltjük, ha nincs, sírunk. Ha mégis van és beosztjuk, de nem marad semmire, akkor át kell csoportosítani a dolgokat. Ez így könnyűnek tűnik, de a családoknak rendszerint fájó, mert le kell mondaniuk pár dologról. De csak az eleje nehéz. Az újragondolás mindig segít.
Most nagyon kíváncsi vagyok, én miket tudok majd hasznosítani a következő napokban. (Majd beszámolok róla.) A lelkesedésem nagy. Nyitott vagyok minden építő jellegű ötletre és igyekszem magamba is jó mélyen belekukkantani.
Mert bár imádom a kicsinyeimet, sokra mennek velem, ha nem lesz mit adnunk nekik enni. Hiszen nem várhatom el a férjemtől, hogy halálra melózza magát értünk. Amúgy sem vagyok lusta-fajta, és nem áll tőlem a kemény munka sem távol, de ha van ésszerű megoldás, akkor élni fogok vele.
Mégse üvöltse feleslegesen naponta 100szor a kicsi, hogy Aja! (Mert végre ezt is megértük.)
