Ha már tegnap comingoutoltam a depressziómmal (bocsánat, csak ki akartam próbálni, milyen érzés leírni ezt az olyannyira divatos borzalmat… de semmilyen), most folytatom a sort, hiszen messze nemcsak annyira vagyok hülye, mint, amennyit elárultam eddig. Nem, tele vagyok szebbnél szebb fóbiákkal is: nem bírom a tömeget, nem bírom a magasságot, nem bírom a sebességet, de mindennél jobban rettegek a bogaraktól. Illetve a rovaroktól. (Mai napig el kell mondanom magamban a nem minden rovar bogár-opuszt, hogy helyesen használjam a meghatározást ezekre a rohadt dögökre.)
Igazából nem tudom, hogyan és mikor kezdődhetett a harcom az ízeltlábúakkal, mert az első velük kapcsolatos emlékem idején már biztosan voltam vagy hatéves.
Atyai nagymamámtól sétáltunk haza, amikor az úttesten – tőlünk jó messzire – éppen egy óriás csibor készült átjutni a túloldalra. Biológus anyukám persze marha lelkes lett, és hatalmas vehemenciával taglalta az állat szerinte-szépségeit. Észre sem vette, hogy sokkot kaptam. Konkrétan rettegtem. (Persze lehet, hogy ez apu volt. Ilyen szempontból “egykutyák” a szüleim.) A következő kép azonban, hogy már az út túloldalán vagyok, a dög meg eltűnt. Állítólag kaptam aputól egy pofont, hogy visszahozzon a normális emberek közé, mert zokogva ordítottam, hogy én bizony nem megyek át azon az úttesten, amelyre ez a szőrős lábú randaság is rátette a maga végtagjait. Az sem érdekelt, hogy méterek választanak el tőle, az úttest akkor is ugyanaz volt.
Hasonlóan viselkedtem egy szőrös hernyóval is pár évvel később, ami a kertben mászott rá a papucsomra. Amikor észrevettem, Messit (Ronaldot, Ibrahimovicot, Dzsudzsákot, kinek kit) megszégyenítő kapáslövéssel rúgtam le a lábbelit magamról bele a bokorba, és félmezítláb rohantam vissza a házba. Apum kérdezte is, milyen falusi lány az ilyen. Egy biztos, azt a papucsot soha többet nem vettem fel. Ahogy gyufásskatulyát is extrém óvatossággal nyitok ki (még most is), mert drága édesanyám “aktív munkás éveiben” előszeretettel rejtette el benne szerelmetes undormányait a biosz faktosai számára.
De a legszörnyűbb élményemet kilenc éves koromban éltem át Nyíregyen a fertőző osztályon. Két hétig élvezhettem a kórház vendégszeretetét az állítólagos sárgaságom miatt, bár akkor is olyan patyolatfehér voltam, mint most. Még a szemem fehérje is. A lényeg azonban az, hogy egyik éjjel arra ébredtem, valami nagyon csiklandozza a testemet. Oda is nyúltam félálomban a hasamhoz, amikor ráeszméltem, hogy nagyon nem stimmelnek a dolgok. Kinyitottam a szemem, felemeltem a paplant és azt láttam, hogy mindenemet elborítja egy csótány-hadsereg. Azt hiszem, ha már akkor elkészítik a Shreket, én lehettem volna Fiona visításának magyar hangja. Persze azonnal felébredt mindenki az egész folyosón, a nővérek próbáltak lenyugtatni – miután leseperték az összes bogarat rólam – majd hívták a KÖJÁL-t. Kiderült, hogy a fürdőszobából merészkedtek elő ezek a mocskos kis férgek és a lelógó paplanomon másztak fel hozzám. Mai napig ügyelek arra, hogy a takaróm egy centiméterre se lógjon ki az ágykeretből.
Ezek után könnyen elképzelhető, mekkora pofonokat osztogattam a fiúosztálytársaimnak, amikor hátulról cserebogarakat dugtak a pólómba, vagy velem akarták őket reptetni. Márpedig a mi időnkben – kütyük nem lévén – olyan hülyeségekkel is foglalkoztunk, mint a cserebogár-gyűjtés. Aki például talált egy Királyt, az maga volt az Isten, mert a legtöbb dög a Parasztságot képviselte. (Megvan, ugye, hogy a különböző “tarkójú” cserebogarak különböző rangot viseltek? Vagy ez csak a szegény szabolcsi lurkók hülye játéka lett volna?) Én persze ebben sem bírtam részt venni, mert a látványuktól is kikészültem. Anyutól hamar megtanultam, hogy három évente van nagy rajzás, és így mindig igyekeztem felkészülni rájuk. Persze ez képtelenség. Most is kiráz a hideg már a hangjuktól is, nemhogy tőlük. Ez a méret nekem már óriási. A maximum, amit egy bogártól látványban elviselek, az a rózsabogár-bébi nagysága. Persze ahhoz sem érek hozzá, ahogy legújabb ellenségeimhez, a poloskákhoz sem.
Sajnos olyan helyen lakunk, ahol százával jelennek meg ezek a bogarak és bárhol képesek bejutni a lakásba. Sőt, át is tudnak telelni olyan klassz kis helyeken, mint a klímaberendezés redői között, a szekrény fölötti fél centis résben, vagy a szobanövényeim levelein. És persze, amilyen szerencsém van, most bújnak elő, amikor napközben tök egyedül kell velük farkasszemet néznem. Mivel jelenleg még nincsenek biológiai ellenségeik, a WC az egyetlen valós megoldás ellenük. Ehhez viszont meg kell őket fogni, mert az odakergetésre valahogy nem reagálnak. De természetesen nincs az a pénz, hogy hozzájuk érjek (anyu persze minden további nélkül csupasz kézzel levadássza bármelyiket – amikor itt van – és közben kajánul vigyorog rám…).
Az én módszerem – hiszen a kisbabám miatt muszáj volt legyőzni a félelmemet – a szalvéta. De az is csak úgy, hogy rásétáltatom a dögöt a két ujjal éppen hogy megfogott papírra és így egyensúlyozva – valamint szúrós tekintettel folyamatosan szemmel tartva az állatot – rohanok a WC-be, hogy mindenestől lehúzzam. Utána jön a jól megszokott hidegrázás, sóhaj és megint szemrevételezhetem a lakást. Szinte mindig találok azonnal egy másik áldozatot is. Persze, ha itthon vannak a többiek, akkor a fiúkat fogom be vadászni, bőven elég nekem a napközbeni összes tortúra.
Sokat gondolkodtam azon, miért rettegek ennyire a rovaroktól, de nem találtam magyarázatot. Hiszen a katicákkal semmi bajom, a legyek sem zavarnak, a szúnyogot simán lecsapom (bár, ha nagyon sokan vannak, teljesen kiborulok a zümmögésüktől), a pillangókat pedig messziről csodálom (de közelről már undorodom tőlük). A kitinpácélosoktól azonban bizonyos méret felett zokogva menekülök. Talán a szőrös lábuk az oka, hiszen a pókok is ugyanilyen iszonyt váltanak ki belőlem (akárcsak a nagyobb hernyók). Sőt, bármilyen meglepő, a csirkelábak is. Főleg, ha maradt rajta pár szál szőr, vagy mi. Igen, a csirkelábat sem tudom megfogni. A csirkeszárnyat sem. Se sütve, se főzve, se rántva, se sehogy. Éppen ezért a levesbe sem teszek bele semmi ilyesmit. Bár az igazsághoz hozzátartozik, igyekszem ezt a félelmemet is legyőzni. A párom kedvéért egyszer már sikerült is. Bár, ha akkor valaki felvette volna videóra, milyen fejet vágtam, miközben fakanállal – és becsukott szemmel – beleborítottam a csirkeaprólékot a levesbe…. Hááát.
Emlékszem, egyszer fősulis koromban békéscsabai nagybátyámtól kaptam egy sütésre előkészített csirkét, hogy ne haljunk éhen az albérletben. Gondoltam, csudaklassz töltött kaját készítek belőle. Drága bátyám csak azt az egyet felejtette el megemlíteni, hogy minden egyéb testrésze (értsd a feje is) a pocijában várja, hogy leves legyen belőle. Na, amikor belenyúltam, hogy belülről is megsózzam, ugyanazzal a határozott mozdulattal hajítottam át a mosogatóba az egész tyúkot felüvöltve és ismételten fontolóra vettem a vegetarianizmus kérdését. Úgyhogy kedves párom igazán értékelheti, hogy húsz év alatt milyen sokat fejlődtem.
De most sem értem, hogyan voltam képes kicsiként nagymamámmal csirkét kopasztani vagy a fentieket végignézve bogaras színezőket kifesteni.
Mert bizony egy-két évvel ezelőttig még az is hatalmas gondot okozott, hogy egy olyan könyvet a kezembe vegyek, amiben rovarok vannak. De aztán nekiálltam küzdeni az undorom ellen és egy év után már ott tartottam, hogy lapoztam is az ilyen könyveket. Tény, hogy a bogaras oldalaknál nem álltam meg. Ezt egészen addig tehettem is, amíg a gyermekimnek fel nem tűnt, hogy ha én olvasok, mindig kimarad pár oldal. Muszáj voltam tehát tovább erősödni. Tavalyelőttre már odáig jutottam, hogy képes voltam bogarakat, pókokat fotózni, igaz ugyan, hogy nem volt egyszerű nem sírni közben. Ma meg már ugye közvetetten poloskákat gyilkolok. Porszívózni még mindig nem tudom a dögöket, mert szinte érzem, ahogy a csövön keresztül a kezeim között felszippantódnak, de azt hiszem, nagyon jó úton haladok.
Ha pedig már nem fogok viszketni sem a gondolatukra, vagy miközben róluk írok (mint most), az lesz az igazi győzelem.
Addig pedig szerezzen nekem valaki egy tuti rovarírtót állandó bevetésre.